IDÉZETEK A MAGÁNYRÓL
Olyan ember vagyok, akit a magány éltet; úgy vagyok nélküle, mint más víz vagy étel nélkül. Legyengít minden egyes nap, amikor nem tudok egy kicsit egyedül lenni. Büszkének sose voltam büszke a magányomra, de nem tudtam meglenni nélküle. A szoba sötétje olyan volt nekem, akár a napsütés.
A léleknek éppúgy szüksége van a hasonszőrűek figyelmére, mint a testnek a szervezet természetes morfinjaira. Aki nem kap figyelmet, de mindenki másra figyelnie kell, az a hierarchia legalján elhelyezkedő teremtmény. Ezért más emberek figyelme minden drogok legellenállhatatlanabbika.
Az a magányos ember, aki nem szereti önmaga társaságát.
A rejtőzködéssel teli élet déli napfényre vágyik.
Milyen különös (...), hogy mennyi hasonlóság van a helyek és az emberek között. Egyik pillanatban még sok ember vesz körül, a másikban már egyedül vagy. Az arcok, a hangok semmivé lesznek hirtelen.
Az élet nem tűnik nagy ajándéknak, ha egyedül kell élni.
Nincs magányosabb ember annál, aki a házastársával nem tudja megértetni magát.
Hiába ülünk itt órákig vagy évekig egymás mellett, én sose leszek te, és te sose leszel én. Az ember sose lesz a másik, de még megközelíteni is nagyon nehéz a másikat. Apokaliptikus, végzetszerű magányosságot érzek az emberben, teljes elszigeteltséget.
A féltékenység mértéke egyáltalán nem jelöli az érzelmi kötődést is! Jelezheti a magánytól való félelmet, a tehetetlenséget, sodródást, amibe a kiszolgáltatott ember belekerül. A magány iszonytatóbb, mint a perpatvarok által felszabdalt kapcsolat.
Az ember magányosan születik, él, és hal meg.
Bájos elképzelés, hogy csak egy igaz szerelem létezik, és utána senki sem lesz hozzá fogható, ám a valósága kellőképpen rémisztő. Az utána következő magányos évek. Létezni, miután elveszítetted életed értelmét.
Nem arra születtünk, hogy egyedül éljünk, sem arra, hogy beolvadjunk a tömegbe.
Van úgy, hogy mindenünk megvan a világon, és még sincs nálunk magányosabb ember - ez a magány legbizarrabb formája.
Amikor az ember szíve megszakad, akkor valami olyasmit érezhet, hogy mennyire tökéletesen egyedül van ezen a világon.
Egy kő vagyok, amit ha meglöknek, gurul. Egy kő vagyok, amit nem lehet szeretni, ami igazából nem is igényelte sohase, hogy szeressék. A kőnek nincs szüksége ilyesmire.
Ha távol tartjuk magunkat a fájdalomtól, akkor attól az örömtől is megfoszthatjuk magunkat, amit a szerelem hozhat.
A szeretet nem rejtőzködik előlünk. Mi rejtőzködünk a szeretet elől.
Az egyedüllétben az a legborzasztóbb, hogy az ember elkezdi önmagát sajnálni.
A magány és a feleslegesség érzése a legszörnyűbb formája a szegénységnek.
A magány iróniája hogy mindannyian egyszerre érezzük.
Mindenki be van börtönözve a saját fejébe, mondom neked. És rázzuk a rácsokat naphosszat. Néha ki akarsz onnan szabadulni, együttérzést, megértést keresel mások tekintetében, de legtöbbször azt látod csak, hogy az illető is úgy bele van gabalyodva a maga dzsungelébe, minden erőfeszítése rámegy, hogy valami életlen bozótvágóval kivergődjön onnan.
Gyakorlatilag csak egy szellem vagyok, aki már életében csak kísért a világban.
Én sosem gyűlöltem az embereket. Ők gyűlöltek engem. Ők nevettek ki engem. Ők hagytak el engem. Ők zaklattak engem. Ők támadtak meg engem. És igen, megtanultam nélkülük élni. Nélküled. A mama nélkül. Mindenki nélkül.
Más a hangja a csendnek, amikor valaki van benne, és megint más, amikor a falak között nem tartózkodik senki, amikor még a lehelet is visszhangosan ütközik meg a kietlen falakon, mivelhogy a környéken senki emberi lény lelkével nem találkozik.
Az elme (...) élénkebb és eszesebb lesz az elzártságban és a folyamatos magányban. Így nincs szüksége egy nagy laboratóriumra, amiben gondolkozhat. Az eredetiség a magányból születik, mentesen a ránk záporozó mindenféle külső hatástól, amik megbénítják az alkotó szellemet. Legyél egyedül, ez a feltalálás titka; legyél egyedül, mert ekkor születnek a gondolatok. Ezért van az, hogy számtalan földi csoda egyszerű környezetben jött létre.
Szörnyű tévedés azt gondolni, hogy ha egyedül vagyok, márpedig én szinte mindig egyedül vagyok, akkor magam vagyok. Éppen hogy egyáltalán nem is vagyok. A szentfazék vénasszonyok azt hiszik, hogy amennyi időt a templomban ülnek, annyival tovább fognak élni. Én viszont tudom, hogy az életből kegyetlenül levonnak minden másodpercet, amit ebben a bénító magányban töltök.
Mindenki otthagyja az embert. Talán nem mindig fizikai értelemben. Hanem érzelmileg.
Az ember nem élhet egyedül, az ember nem erős. Muszáj fognunk egy másik ember kezét.
Nincs senkim, nincs semmim ezen a világon, Nincs semmi oly nagy, mint az én árvaságom, Szivem fel-feldobog, szeretni szeretne, S olyan sincs, aki egy jó szót odavetne.
Jajj az egyedülállónak nem segíti fel senki elestéből nem melegíti senki ha feküdni tér akire ha reátörnek nincs aki figyelmeztesse hátát óvja az alattomosaktól Jajj az egyedülmaradónak.
A sötétség csak ahhoz ér hozzá, aki behívja magához.
Aki megbánt, én nem bántom. Aki sajnál, nem sajnálom.
Nincsen, aki lelkem vígasztalja, Oly barátim nincsenek; Vállat rándít, aki sorsom hallja; Már elhagytak mindenek.
Áldott Magánosság, jövel! ragadj el Álmodba most is engemet; Ha mások elhagyának is, ne hagyj el, Ringasd öledbe lelkemet!
Magadba roskadsz, mint egy elfáradt gyerek, Szél fújta szavaid úgysem hallják meg. Kopott ágyak, párnák, szakadt, piszkos függöny, S lassan a földre hull egy üvegszínű könny.
A csendet hallgatom, a csend, az jó barát. A gyertya lángja ég, Benne egy új világ.
Nem számít, hol vagy, gyere és ments meg! Nem vagyok önmagam, ha nem vagy mellettem - egyedül vagyok.
Kihullnak kezemből a könyvek a világ magamra hagy mostantól hűvösebb napok jönnek szűkülő időm egyre tágasabb.
Semmi sem égeti úgy a szívet, mint az üresség, ha valamit, valakit elveszítünk, mielőtt igazán ráébrednénk, mennyit jelentett nekünk.
Elhatalmasodtak boldog emlékei, és megsemmisítették, amit józansága már-már felépített. Az ész hiába küzd az ilyen emlékekkel; szigorú próbálkozásai csak erősítik varázsukat.
Túl gyorsan és túl korán talált rá az élet, Adott, amit adhatott, kevés jót és szépet. Szürke volt a hétköznap, szürke volt az ünnep, Hosszú évek múltak így, gyakran rá se néztek.
Ha félsz a magánytól, ne írd meg az igazat.
És éreztem, hogy dobban a szívem, s avarra-lépő vágyra lelkesül. Akit kerestem, nem találtam: hát elindultam egyedül.
Nem ilyen világot képzeltél, de a csábítás hívott, hát engedtél. Most koponyád csöndjében némán ülsz és utazol valahol, magányod szelíden átkarol.
Hangod hallom, ha fúj szél, Mondd, hol maradsz, ha a csend kísér? Elsuttognám minden titkomat, Vágyom rád, oly' messze vagy.