IDÉZETEK DALSZÖVEGEKBŐL
Talán nem létezett, mégis átéltem, Érted újra írnám, de másért nem, A szívemből indulsz, az ereken át, Bennem élsz, a hatalmat nem veheted át, Segíts! Fel kell ébrednem, Kettőnket csak ez tarthat életben!
Soha ne add fel, érd el az álmaid, A kudarcok ne törjék a szárnyaid, Gyerünk, állj fel, próbáld meg még egyszer, Nem létezik olyan, mit nem érhetsz el.
Rólad álmodtam titkon az álmomban, Hallom messze a hangodat. Szívem legbelül tőled ébred fel, Most már tudom, te vagy az életjel!
Szívből élj! Ma csak a jóért, Tartsd meg a napfényt. Az álmodért törj fel az égig, Így csináld végig.
Én nem leszek szolga, nem leszek báb. Meghalok inkább, de legalább Az maradok, aki mindig is voltam. Nem törnek meg se élve, se holtan!
Láttam nevetést szörnyű helyeken, égi jelenést szétlőtt tereken, mennyi zokogást, féltve ölelést, ott voltunk, te meg én. Láttam magamat, szívem csatatér. Égi seregek harcát lelkemért, hangos zokogást, sírva ölelést, ott voltunk, te meg én.
Akkor a leghosszabb a tél Ha már az ember nem remél Ha a holnap csak ködös kép Tövissel barázdált vidék.
Senki ne magyarázza, mi a jó, Majd beleharapok magam, És ha kihullanak is a fogaim, Legalább magamnak csináltam.
Ha nagy leszek, aranyásó leszek. Nem kell, hogy kinevess. Meg fogom tanulni az értékes közül Kimosni a szemetet.
Legyél hasznos, vésd fel a falra, Így mindenki emlékszik majd arra, Hogy te már tudtad, megvolt a képlet, Mikor véget ért az élet.
Még rázza a bordák ketrecét Emléket pumpál szerteszét A szívem De megáll majd szép szelíden.
Valamit most el kell mondanom. Félek, hogy nem lesz rá jobb alkalom. Elmondanám, ha volnának szavak, amik mindent jól elmondanak. Elmondanám, hogy bárcsak hallanád, de elválaszt már minket egy fél világ. Elmondanám, most végre megteszem, A szélbe súgom én: Te vagy csendben a szó, te vagy bennem a jó. Jöjj, mindig várok rád. Te vagy égben a kék, olyan angyali szép. Még mindig várok rád.
Legyél szín a szürkületben, ha engedi az aurád, ha túl szűk a szó rád, ne siettesd az órád.
Ha így lesz jó, menj hát és szállj! Nem kérdem mért, mit számít már, Tán így lesz jó, túlélem hát. Eskünk csak emlék már, Por csak, mi szélben száll.
Mondd ki a szót, tudnom kell még Kié az arc, kit rejt a név? Látnom kell, mit ígér egy másik pillantás, S megértem tán, hogy nincs tovább. Mondd el megint, had halljam én Tiszta hitem ki tépte szét? Ki az ki átölel, míg engem a magány S én mért csak emlékezem rád?
Hol voltál, amikor magamra maradtam, Utolsót dobbanó szívvel, egymagamban? Valami megváltozott, látom rajtad Ne szólj, meguntam a hazugságaidat.
Minden, ami eddig szabad volt, ma már korlát, minél inkább felejtenék, annál többet gondolok rád.
Csak elhallgat a dal, De nem szűnik meg. Ma messzi utazom, Végleg búcsút intek.
Már nem kelt fel a zaj, A könnyeid sem. A föld a takaróm És az ágyam itt lenn.
A tábortűz lángja meg sebzett vadként űz, halványul a vágy, ha magányomban mellém ülsz.
Egy tiszta érintés, Egy néma ölelés Néha többet ér. A szótlan bölcsesség, A ritka tisztesség, Nékem többet ér mindennél.
Ha elérhetetlen, szent a cél, Az elbukás is ünnepély.
Mindig azt mondják, Hogy az ember csak tévelyeg, Pedig valahol van helyed, Még ha keresve sem leled.
Tengermoraj dúdolja álmodat, Hogy szerelmet vártál, halálosat, Hogy voltál tettes is, és néha áldozat, S hogy ember nem lehet magányosabb.
Minden reggel úgy kelek fel, hogy valami fény ér, és érzem, hogy van miért tovább lépnem.
Túl szűkös volt már kettőnknek ez a talpalatnyi föld. Amit építettünk, egy perc alatt kártyavárként összedőlt, És belőlünk az idő lassan minden érzelmet kiölt.
Van az úgy, nem hat már a szó. S valahol messzi volna jó, gyógyít a távolság. Hisz amikor újra visszatérsz, amikor tisztul már az ég, nem hajt a bosszú már.
Olyankor szeress, mikor rám senki se vár, Csak akkor keress, mikor őszbe fordul a nyár. S ha elhamvadnak majd regénybe illő éveink, Akkor, ahogy először, úgy ölelj megint.
Ami a legnagyobb, azt nem éred el pénzzel. Élni szívből kell, nem izomból vagy ésszel, Mert látni tudni kell, és nem elég, ha nézel.
Bárcsak érezném, ahogy te érzel, mélyen a szívedben ott legbelül. Bárcsak láthatnám, ahogy te látod ezt a világot. De én máshogy érzem, és másképp látom.
Mosolyogva ébredek, mosolyogva félek, mosolyogva kérek, mert mosolyogva élek, mosolyogva nézek, csak mosolyogva érzek, mosolyogj, ha kérlek, a mosolyodból élek.
Furcsa társ a magány, hogyha van, mit összehoz, De nincs kivel megossz, nincs kivel vitatkozz. Ez egy lassú útszakasz, ahol zavaros a tisztás, A hosszú úton jobb, hogyha van melletted egy társ.
Jártam a bánattal, kéz a kézben körbe, Most megyek a magánnyal mereven előre. Lelkemet kihajtom egy messzi legelőre, A szívem mikor hasad, hogy legyek távol tőle!
Nincs elrontva semmi, csak másra lesz majd jó, S ha nincs benne, csak ennyi, pont nekem való. Elmegyek most végleg, többé ne is láss, Úgy lesz, ahogy kérted, sírjon érted más!
Mért kínzol, mért nem hagysz el? Szemed mért kérlel még, Hogyha búcsúznod kell?
Egymagad a lelkeddel élsz igazán. Tudod, a sors nagy magány.
Lehetsz tömegben vagy bezárva egy szobában, Legbelül mindig magány van.
Ha a ma lesz a holnap tegnapja, Tedd a bús emléket az ablakba! Nehogy szomorúan gondolj a tegnapra, Tölts még egy kortyot a poharadba!
Akármerre mész, felejtőt találsz, Eltűnsz innen, akármerre jársz; mindig az fogad, hogy belehalunk.
Hisz szeretett úgy, ahogy szeretni fog, Előttem őrzi öregen is azt a pillanatot, Amikor egy volt a kettő, a kettő egyér. Az a szempár, amiben örökkévalóság volt a tekintet, kit megértettél, De ahogy én, úgy te is elengedtél.
Voltam néha bajban, Volt úgy, hogy én akartam, És volt, hogy más akarta, Hogy én akarjam úgy. Aztán persze, Többnyire minden más lett, És jót csak a változás tett. Én se hittem, de néha tényleg Ez az egyetlen kiút.
Egy álom volt csupán. Csak halálra ítélt, Hangok a zongorán Mint nyári hópihék.
Most kihűlt ágyamban üres helyed lett a magány, Illatod idővel odaképzelem, amikor fáj a múlt, Ami nem változik, bárhogy is alakult. Legyen ez sorstörténet, vagy életút. Ha mással látlak, már vissza nem nézek, Mialatt könnyeket takarok, mik a lelkemben égnek.
Töröld meg lelked ablakát Hadd lássak újra rajta át, Álmaimnak tiszta kék egét. Ne sírj, a kedvemért, ne sírj.
Emberből vagy, nem vagy más, pont úgy, mint én, pont úgy, mint más. Hát miért hinnénk, hogy jobbak lennénk bárkinél? Mert bennünk él, és többet kér egy másik vér, egy másik cél. Ő sokban kínoz, jobban árthat bárkinél.
Talán rossz időben, rossz helyen, De teszem a dolgom, Hisz ez a sorsom, Ez a végzetem.