IDÉZETEK A KÖRNYEZETÜNKRŐL
Az ember (...) a legnagyobb kártevő a természetben, pedig csak vendégségben, átutazóként vagyunk a földön. Ehhez mérten kell viselkednünk. Tudnunk kell, hogy minden, ami Isten ege alatt vízszintes, a természet tulajdona. Nem szabad zavarnunk ennek a világnak a harmóniáját. Az ember nem igázhatja le rabszolgamódra a természetet.
Tudjátok, a Föld viszonylag friss bolygó; miért kellene aggódnunk bármi miatt?
Földünk olyan, mint egy gyermek, aki szülők nélkül nőtt fel; így soha nem volt senkije, aki vezesse és irányítsa. (...) Voltak, akik megpróbáltak segíteni rajta, de a legtöbben egész egyszerűen csak ki akarták használni. Emberek, akik azt a feladatot kapták, hogy szeretetteljesen kormányozzák a világot, ehelyett könyörtelenül kizsákmányolták, mert csak saját közvetlen szükségleteik kielégítése érdekelte őket. Még a saját gyermekeikre sem gondolnak, akik örökölni fogják ezt a szeretethiányos állapotot.
A világ erőforrásai elegendőek ahhoz, hogy kielégítsék mindenki szükségleteit, de nem elegendőek ahhoz, hogy kielégítsék mindenki mohóságát.
A tudomány és a műszaki haladás a természeti erőforrások veszélyes kizsákmányolásához, környezetszennyezéshez és kezelhetetlen nukleáris versenyfutáshoz vezetett.
Nem szabad megölni azt, ami él (...), az élet mindennél többet ér.
Amikor a környezetvédő mozgalmak megalakultak, a zöld egyet jelentett a dilissel. Zöld hírekkel mulattatták az embereket: valami lökött alak megint odaláncolta magát egy buldózerhez, szemétszállító hajóhoz, betonkeverőhöz, akármihez. És ez legalább olyan vicces volt, mint hajdan a szüfrazsettek, akik tollas fövegben a lámpaoszlophoz bilincselték magukat, hogy felhívják a figyelmet a nők jogaira. Nos, ami azt illeti, azóta bőven az arcunkra fagyhatott a mosoly. Nagyanyáink kissé túlvívták az egyenjogúságot.
A pénz nem él, de mi emberek úgy teszünk, mintha élne. Mintha egy biológiai lény lenne, amely növekszik, fejlődési ütemet diktál, parancsol. És mi, az emberek, miközben ezt a látszatlényt szolgáljuk, követjük parancsait és áldozunk is neki. Feláldozzuk az időt, az emberséget, a kapcsolatokat, a belátást, az együttérzést és a szeretetet, de úgy, hogy közben kizsigereljük Földanyát, aki tényleg él, és akiből valóban minden földi élet származik, mert Ő valóban a saját anyagát és életerejét adta oda használatra minden élőlénynek.
Ne kérkedjünk túlságosan a természeten aratott emberi győzelmeinkkel! A természet minden ilyen győzelemért bosszút áll rajtunk.
Van, aki méreggel irtja a gyomot, és azt hiszi ez elegendő ahhoz, hogy a kert tökéletessé váljék. Ő nem gondol a vegyszer által elpusztított virágokra. (...) Más viszont kapával végzi ugyanezt a munkát, lassan és kínkeservesen, ám végül mégis többre megy, mert neki sikerül megóvnia az értékes növények gyökerét, s csupán a gazzal végez.
Az az alapvető probléma a helyváltoztatás legtöbb módozatával, gondolta, hogy egyik sem éri meg igazán a fáradságot. A Földön - amikor még volt olyan, hogy Föld, mielőtt az új hiperűrsztráda építése miatt lerombolták volna - a gondot a kocsik okozták. A hátrányok - amelyek azzal a ténnyel függtek össze, hogy rengeteg fekete ragacsos trutyit szippantottak elő a föld mélyéből (ahol nagyon jó helyen volt), csak azért, hogy egyrészt kátránnyá alakítsák a szárazföld beborítására, másrészt füstté a levegő telítésére, s végül, hogy a maradékot a tengerbe öntsék - messze túlszárnyalták azt az előnyt, amit az jelentett, hogy gyorsabban el lehetett jutni egyik helyről a másikra, különösen, ha meggondoljuk, hogy az a hely, ahová igyekeztél, mindezek következtében valószínűleg ugyanolyan volt, mint ahonnan elindultál, más szóval: csupa kátrány, csupa füst és halaktól mentes.
Egyre jobban felmelegszik a Föld, mintha csak belázasodott volna, és mintha végre egyszer és mindenkorra le akarná prüszkölni magáról azt a sok és egyre csak sokasodó emberi bacilust, aki szúrja, csípi, kizsigereli, összeszemeteli, megmérgezi, berobbantja, savval leönti Őt.
Tudod, mi lesz az elkövetkező háborúk tétje? Nem arany, nem néhány kilométerrel odábbtolt országhatár. Ezeket a háborúkat azért fogják vívni, hogy megszerezzék egyes folyók forrásvidékét. Azon országok fogják kirobbantani, melyek területére máshonnan folynak be a vizek, eleve szennyezetten, megmérgezve. A tiszta forrásokért fogjuk vérünket ontani.
Az ózonréteg elvékonyodása megfoszt attól, hogy élvezhesd a Napot, a fényt. A vizek szennyezése attól, hogy fürödhess, úszhass, ihass. Az AIDS és más vírusok a szerelmet veszik el. S mindez együtt megkérdőjelezi, legyen-e utódod. Ha pedig ezt kell feladnod, akkor az élet folytatását, a halhatatlanság egyetlen lehetséges módját adod fel.
Az ember minden tettre képes, amelybe nem hal bele rögtön. A lassú halál, a kínszenvedés csupán akkor rémíti meg, ha már kezdetét veszi. Sokan ezért nem tartanak attól, hogy az eszeveszett erdőirtás, légszennyezés miatt felmelegszik az éghajlat, megolvadnak a sarki jéghegyek, kiáradnak a vizek és elnyelnek mindent. Nem tartanak attól, hogy elfogy az oxigén, az élelem, az ivóvíz. Mert most még van, ha egyre silányabb is.
Minden egyes esőcsepp az ég egy csókja.
Vendég vagy a természetben - viselkedj!
Csak ha úgy szereted a fákat, mint önmagadat, akkor van esélyed a túlélésre.
A szarvas így szólt: "Az Embernek megvan mindene. Több kívánsága nem lesz." Ám a bagoly azt mondta: "Nem így van. Tátongó lyukat láttam az Emberben. Csillapíthatatlan sóvárgást. Ettől szomorú, ezért akar még többet. Megy tovább, és elveszi, amit megkíván... Míg a Világ egyszer azt nem mondja: "Nem vagyok többé, nem maradt mit adnom."
Az emberiség még elhaldokolgat egy kicsit. A szörnyű füstjeinkkel, szereinkkel mérgezett, ártó sugarakkal bombázott bolygó nem hal meg, hanem átszervezi az életet, kiiktatja az embert, mint egykoron a mamutot, azután újjáéledve talán megint kockázatos kísérletbe kezd, valamiféle - értelmesnek hitt - teremtményekkel. Az Apokalipszis csupán az ember vége.
A klímaváltozás a mi generációnk kihívása. S válaszunktól nem a világ jó sora függ, hanem a miénk.
A természetvédelemmel kapcsolatos törekvések konzervatív jellegűek: a "természetvédők" nem a "természetet" akarják megvédeni, hanem a természet megszokott jellegét, egy olyan ökológiai állapotot, amely csak annyira "természetes" vagy "nem természetes", mint bármely más állapot.
A Föld (...) beteg és orvosra van szüksége. Klímabetegsége van, amit nedveinek egyensúlyvesztése és magas láz - illetve kissé megemelkedett hőmérséklet, de az orvosok jóslata szerint magas láz jellemez.
Teológiai értelemben a bűn az isteni parancs megszegése, és ezért büntetést érdemel. A korábbi társadalmakban a papok feladata volt, hogy felhívják a figyelmet a törvény megszegésére. Úgy látszik, mostanság a klímakutatók vették át ezt a szerepet.
Modelleket építünk, hogy megmagyarázzuk a természetet, de a modelljeink felpattannak a papírról, betörik a természet ajtaját, és elűzik eredeti lakóit.
A Föld alig várja, hogy kiveszejtsük magunkat, mert ő tudja az igazságot: van élet az ember után!
A Föld elég forrást biztosít, hogy mindenki szükségletét kielégítse, de nem mindenki mohóságát.
Egyedül a nyaralóknak adta meg az Isten azt a képességet, hogy megértsék a természet szépségét, az emberiség többi része bűnös tudatlansággal van megverve e szépségeket illetően. Nem becsülik az emberek a gazdagságukat. Amink van, nem óvjuk; sőt - amink van, azt nem szeretjük.
Nem fordíthat hátat a természetnek, különben az is hátat fordít magának!
Sok mindent kérhetnék, én azt kérem: Ne olvadjon el a jég lent Délen!
Néhány százezer évvel ezelőtt csak állatok és növények voltak a világon, ember nem, s a rendszer tagadhatatlanul jól működött, még jobban, mint az emberrel együtt. De a nagy veszély abban rejlik, hogy fajunk kipusztítja magát, és még sok más élőlényt is magával ránt, és ez már erkölcstelen!
A földi élet jövője attól függ, hogy képesek vagyunk-e cselekedni. Sokan egyénileg is megtesznek minden tőlük telhetőt, ám valódi sikert csak akkor érhetünk el, ha gyökeres változások mennek végbe a társadalomban, a gazdaságban és a politikában.
Mi mindannyian, az összes élőlény ezen a bolygón, az emberek és a négylábúak, a madarak, a rovarok, a hüllők és a halak, mindnyájan elég közeli rokonságban állunk egymással, a köztünk lévő számos különbség ellenére: hisz (...) mind egyformán azon igyekszünk, hogy jó legyen nekünk, se túl meleg, se túl hideg, és valamennyien, kivétel nélkül megpróbálunk vigyázni magunkra, és óvakodni mindentől, ami vág, mar vagy szúr. Hisz mindannyiunkat nagyon könnyű elpusztítani.
Egy gömbön lakunk. A gömbök zárt rendszerek, nincs esély a menekvésre.
Az emberek új fegyvereket fejlesztettek ki és egyre újabb módokat találtak ki arra, hogy ártsanak egymásnak. De nemcsak egymásnak ártanak. Manapság sokkal több szenvedést okozunk az összes többi lénynek e világban. Mindennek ártunk: a levegőnek, a víznek, a fűnek és a fának is. Egész erdőségeket vágunk ki és mind több zöld övezetet tüntetünk el. Szennyezzük a vizeket, a légkört a talajt. Az emberek folyton azt mondják, hogy szabadságot akarnak, de a valóságban ők az első számú diktátorok a földön.
A dzsungel törvényeire ráhúztuk a csipketerítőt, de a kézimunkázó ollóval ölni is lehet. A barbárság álarcot öltött, viselkedik, affektál, bálba jár, zsakettbe bújik. A civilizáció különös szövegkörnyezetben hallat magáról, hiszen az ő előretörésének eredménye a kivesző állat- és növényvilág. Igen, a tudatlan, gyilkos hordának, amely lassan eltörli az életet a földről, ez a neve: civilizáció.
Vándor, ki elhaladsz mellettem, ne emelj rám kezet! Én vagyok tűzhelyed melege hideg, téli éjszakákon, én vagyok tornácod barátságos fedele, amelynek árnyékába menekülsz a tűző nap elől, és gyümölcsöm oltja szomjúságodat. Én vagyok a gerenda, amely házadat tartja, én vagyok asztalod lapja, én vagyok az ágy, amelyben fekszel, a deszka, amelyből csónakodat építed. Én vagyok házad ajtaja, bölcsőd fája, koporsód fedele. Vándor, ki elmégy mellettem, hallgasd meg a kérésemet: - Ne bánts!
Módszeresen megsemmisítitek a környezeteket, majd az úgynevezett természeti katasztrófákra mutogattok, mint Isten kegyetlen tréfájára, avagy sóhajtozva emlegetitek a vad természet könyörtelenségét. Ám csak önmagatokat csapjátok be, és a ti módszereitek kegyetlenek.
Még vár ránk ez a föld Ezen kell hogy éljünk szebb jövőt Még vár ránk ez a harc Mire vársz? Mit akarsz? Még vár ránk ez a föld Van egy élet rá a vég előtt hogy visszaadjuk még mi kölcsönben csupán a miénk.
Anyámék minden évben vettek egy lemészárolt fenyőfát, teleaggatták villódzó villanyégőkkel, és a szegény fa ott oszladozott hetekig; egész fenyőerdők agóniája az ember szeretetünnepe. Nem vagyunk mi barbárok? Áldozatot mutatunk be olyan hagyományok oltárán, amelyekről már csak homályos sejtésünk van. Libát, pulykát, malacot, bárányt, fenyőt áldozunk.
Ha mások nem segítenek megóvni és jobbá tenni a környezetet, lehet, hogy a boldogsághoz vezető útnak - amelyen haladhatnánk - egyáltalán nem lesz alapja.
Eddig az ember magával a természettel küzdött; mostantól a saját természetével kell megküzdenie.
A Földön minden összefügg, és a Föld a Naptól függ, az eredeti energia forrásától. Az emberek nem tudnák a növényeket utánozva begyűjteni a Nap energiáját? A Nap 90 perc alatt annyi energiát ad át a Földnek, amennyit az egész emberiség egy év alatt fogyaszt el. Amíg a Föld létezik, a Nap energiája kifogyhatatlan. Annyit kell tennünk, hogy nem fúrjuk tovább a Földet, hanem felnézünk az égre.
Az egységet meg lehet bontani - de törvényszerűen helyreállítja magát. Jó példa erre a mai ökológiai helyzet - mohó, önző, szeretetlen célból ki lehet rabolni a Természetet - csakhogy ennek a következménye, hogy a Természet a lázadó embert visszarántja. A víz elnyeli, a tűz elégeti, szomját nem oltja, mérgezett levegőjével beteggé teszi. Minden önző tettünk, amellyel megsértettük a szeretet egységét, visszahatást szül. Ez a karma. Megtanulni, hogy fájdalmat okozni fáj. És kifosztani a világot: nyomor. És rossznak lenni: rossz. És ridegnek lenni: megfagyás. És önzőnek lenni: elhagyatottság. És nem szeretni: félelem és halál.
Szeretem a földgolyót két kézzel és két oldalról átfogni!