IDÉZETEK AZ ÖREGEDÉSRŐL
A nyírfák zizegő levelénél is nagyobb, növényi érzékenységgel érzem, hogy kósza, csapodár szélként elszállnak felettem az évek... Csak műveket, magyar verseket tudok szembeszegezni a múlandó Időnek. Talán egy-két strófa fennmarad hányatott, nyugtalan életem után.
Állott víz, poshadt tócsa már a vérük, ágyékuk-izmuk mélyen szendereg, a lelkük halkan mégis fodrozódik: rajta emlékek csónakja lebeg.
Az idő a halál nagyon gyenge főzete, amelyet lassan adagolnak nekünk, mint valami ártalmatlan mérget. Kezdetben felélénkít, s még azt is elhiteti velünk, hogy szinte halhatatlanok vagyunk, de mikor napról napra, cseppről cseppre erősebb lesz, savvá változik, amely zavarossá teszi és felbontja a vérünket. Még ha meg akarnánk is próbálni még hátralévő éveinkkel visszavásárolni az ifjúságot, nem tehetnénk: az idő sava megváltoztatott bennünket, kémiai összetételünk már nem ugyanaz, tehát egy csodának kellene történnie.
Az élet futott el, barátom! Hogy perc se múlik nélküled? Halál előtti ez a csend már: előszobázás. Ismered.
Az öreg bagoly nem szereti, ha fiatalnak és férfiasnak mondják. Én már utam végére érkeztem, és az, aki mást mond, vagy bolond, vagy hazug, vagy mindkettő.
Ifjú boldog évek, Drága szép napok - Tavaszi vizekként elfutottatok!
Aki ötvenévesen is ugyanolyannak látja a világot, mint húszévesen, az harminc évet elpazarolt az életéből.
Te sosem fogsz megöregedni. Az élet lassan elvonul majd az arcod fölött, ennyi lesz, semmi több, és te attól még szebb leszel. Öreg csak az, aki már nem érez semmit.
Megcsókoltam a homlokát, mintha abban reménykednék, hogy lesimíthatom a ráncokat, amelyek egyre jobban eltávolították tőlem, a szűkös otthonunktól, s a közös emlékeinktől; mintha azzal a csókkal becsaphattam és rávehettem volna az időt, hogy tűnjön el, és jöjjön vissza máskor, egy másik életben.
Heverni valahol egy mezőn. Nyírfák. Fehér, nyári felhők. Az ifjúság kék ege. Mivé lett a kalandos szív? Megölték a lét zordon kalandjai.
Nem az öregedés miatt hagyunk fel álmaink követésével, hanem az álmok hiányától kezdünk el öregedni.
Ifjuságom, e zöld vadont szabadnak hittem és öröknek és most könnyezve hallgatom, a száraz ágak hogy zörögnek.
A középkorban talán azért voltak alázatosabbak az emberek, mert homokórájuk volt, és szüntelen látniuk kellett a lepergő homokszemeket. A mi óránk mutatója már körbejár, és egy kicsit becsap bennünket.
Olyan nincs, hogy életkor. Az öregedéshez a naptárnak nem sok köze van.
Lényem a szél fújja: lapoz az Isten ujja, minden betűm és pontom boldogan beleborzong az Ő lélegzetébe. Így élek: az alsó polcra téve.
Az esztendők összeráncolhatják a bőrt, de az életbe vetett hitről való lemondás a lelket ráncolja össze.
Az életkornak nincs esélye arra, hogy várjon a fizikai világban. Egy emberi lény lényege az ellenállás az idővel szemben. A belső életeink örökkévalóak, melyekről elmondhatjuk, hogy a szellemünk fiatalos és életerős marad, mint amikor ifjúságunk teljes virágában voltunk.
Szerelem a kolera idején c. film
A fiatalság olyan hiba, amely napról napra kevesbedik.
Napról napra élünk, mint a legyek, nem számítunk csodára, mert csodák sincsenek manapság. És mire végül olyan anyagi helyzetbe kerülünk, hogy többé nincsenek mindennapi gondjaink, már késő, minden elromlott körülöttünk, a házasság, a levegő, az ország, a világ, vének vagyunk, kopaszok, aztán (...) betegek, halottak.
A némaság percei a legkegyetlenebbek. Így van ez a kihallgatáson, és így van ez a szerelemben. Temetésen szintén. Akár égi, akár földi idő van érvényben, a némaság perceit az ördög méri ki rozsdás-vasutas vekkerrel. Éveknek méri a percet, ezért lehet ilyenkor megöregedni.
A Nap végül is ugyanolyan, csak te öregedsz. Egy lélegzettel rövidülve egyre közelebb a halál.
Lassan jő az öregség. Az ember csak észreveszi, hogy nőnek a hegyek, egyre magosabbak lesznek, egyre hosszabb rajtuk az út, fölfele.
Az ember nem ősz hajával ír, hanem az eszével, amely pedig az esztendőkkel érettebbé szokott válni.
Mire megérünk, el is rothadunk.
Az emberben gyorsan változik minden; mire észbe kap, már nagyra nőtt a bensejében valami félelmetes féreg, amely zsarnokian magába szív minden életnedvet.
És megvakultak Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom, De őt, a fényest, nagyszerűt, Mindörökre látom.
Az idő múlik, mi pedig múlunk vele.
A ráncok csak azt jelzik, hol a mosoly helye.
Nem vagyok keleti kényúr, nekem a fehér nyak, kármin ajak és orca, hajcsigák és -fürtök ékessége nem kell a szellem prométheuszi tüze nélkül, mert csak az a kevés fogna világítani akkor is, mikor elhervad rózsa és liliom, mikor a haj fiatal csillogása szürkébe fakul.
Régi harcok, régi, kopott könyvek Derű, mosoly, néha fájó könnyek Múlik minden, rohannak az évek Búcsút mondunk, múló diákévek.
Mindenki sokáig akar élni, de senki sem akar megöregedni.
Ostoba piktor az idő, mentől tovább dolgozik az arcképünkön, annál jobban elrontja azt.
Bár már széles körben ismert, azt hiszem, itt az ideje bejelentenem: Nagyon régen születtem.
Ahogy öregszem, egyre inkább hiszem, hogy csak az álmaink maradandók.
Ha megéred a 100 éves kort, nyert ügyed van. Nagyon kevesen halnak meg 100 éves koruk után.
Minden, mi keletkezik, megérdemli, hogy tönkremenjen.
Nincs korunk emberének más választása, mint a tagadás struccpolitikáján, a babonák ostobaságán vagy a miszticizmus ködén át való botorkálás? A felvilágosult eszmék sugallta büszkeség a légies pókhálóhoz hasonlóan szétfoszlik, ha küszöbön áll a halál?
30-ig hevít a nő; azután a bor; azután a kemence sem.