Cora Carmack

Nem tudom, mennyi ideig maradtunk így összeölelkezve, a homlokunkat összeérintve, farkasszemet nézve. Lehet, hogy percekig, de lehet, hogy évekig. Csak azt tudtam, hogy soha nem akarok megmozdulni. A testünk tökéletesen passzolt, mint kulcs a zárba. Megcsókoltam puhán és lassan. Nem akartam semmi másra gondolni, csak a bőre érintésére, a csípője ívére és a haja illatára. Egy ideig azonban elég lesz az is, hogy mellette fekszem, és a karomban tartom.

A szív halkan törik össze. Azt hittem, hangos lesz. (...) Azt hittem, túlharsog minden mást. De nem volt hangosabb egy suttogásnál. Egy apró, tiszta hasadás. Egy pillanat alatt megtörtént, és csak annyira fájt, mint egy szúnyogcsípés. Az utóhatása azonban halálos volt.

Szerettem volna visszatekerni az időt, visszahozni a boldogság drága pillanatait, mert ha tudtam volna, hogy véget érnek, jobban megbecsültem volna őket. De hát ilyen az élet, gondolom. Mindig egy fél másodperccel lemaradunk, és egy szóval kevesebbet mondunk, mint amire szükség lenne.

Ha az ember szeret valakit - igazán szeret -, az örökre nyomot hagy a lelkén. Lakat kerül a szívére, amelyet mindig magával visz. Lehet, hogy elveszíti vagy elajándékozza a kulcsot, ám a lakat akkor is örökre vele marad.

Mindennap emlékeztetni foglak, milyen csodálatos érzés, amikor a tested az enyémhez ér. Eszedbe juttatom a jó időszakokat, és segítek elfelejteni a rosszat. Emlékeztetlek, ki vagy, amikor az élet pofon üt, és kétségek ébrednek a szívedben. Berontok hozzád az éjszaka közepén, és addig csókollak, amíg a félelem nem lesz más, csak félelem, és már nem uralkodik fölötted. Vállalom a kockázatot az ingatag szíveddel szemben, ha ez azt jelenti, hogy az enyém.

Néha (...) az ember csak akkor tudja meg, mit keres, amikor nekiütközik, és hanyatt vágódik tőle a földön. Különben is, mi értelme az életnek, ha mindig ugyanazon az úton járunk?

A sírás az elviselhetetlen fájdalom levezetésére szolgált, amikor az embernek ki kellett adnia magából mindent, és levetnie a lelkéről elhalt bőrt, hogy újra tudjon lélegezni.

Vannak dolgok az életben, amelyekért érdemes harcolni, bármi lesz is a végeredmény. Te is ezek közé tartozol.

Olyan voltam számára, mint egy rossz szokás, amivel egyik napról a másikra felhagyott.

Nem tudtam elképzelni, hogy egyszer véget ér a főiskola. Életem legboldogabb négy évét töltöttem itt. Végignéztem az asztalnál ülő nevető és sikítozó társaimon. Ők voltak a családom. Megértettek és úgy ismertek, ahogy senki más a világon.

Az életben is - ahogy a színházban - néha vannak tökéletes pillanatok, amikor a csillagok szerencsésen együtt állnak, és az ember pontosan ott van, ahol lenni szeretne, nagyszerű emberekkel körülvéve, és azt csinálja, amit akar.

Tünékeny kapcsolatunk olyan volt, mint a ragyogó napsütésben eltöltött egy nap, miközben az ember az egész életét a föld alatt töltötte (...). Talán nekem csak ennyi járt a kapcsolatok terén - egy villanásnyi napfény. Talán túl fényes volt ahhoz, hogy hosszú időn keresztül el tudjam viselni. Talán hálásnak kellene lennem. Nem éreztem hálát. Pocsékul voltam.

Egyszer, mikor kicsi voltam, és véget ért egy barátságom, az anyukám azt mondta, hogy egyes kapcsolatok csak úgy befejeződnek. Fényesen izzanak, ragyognak, mint egy csillag, aztán semmi különös nem történik, csak elérkeznek életük végéhez, és kiégnek.