Hervay Gizella

Kimondatlan szavaink mérik közöttünk az időt kíméletlenül. Nézem: ez a perc is messzebbre vitt, mert nem tudtam semmit se tenni, hogy közelebb hozzalak.

Ó, az élet egyetlen közös tulajdonunk. A halál kinek-kinek magánügye. Aki meghal, magára marad körülhatároltan, mint a pont, aki él, mint a fény, mások életébe árad.

A gondolat csupaszabb és védtelenebb, mint a megcélzott szarvas szeme. Önmagán kívül nincs semmi egyebe. Nincs semmi szép, se kő, se virág, se nap, csak az önmagát szülő gondolat. Csak ennyi van, hogy emberek vagyunk: kővel, nappal, halállal szembefordulunk. Csak tőmondatok vannak, csak néhány gondolat: Ember vagy. Egyedül. Élsz. Védd magad!

Ami lettünk volna, vagyok egymagam. Szavaimnak immár kettős súlya van. Szemeddel is nézem, amit láthatok. Veled járok, éppen hogy csak nem vagy ott.

Az embertelenségről semmi sem vall megrendítőbben és pontosabban, mint a gyermeksikoly.

Az ember csak akkor döbben a világra, ha rákényszerül.
Magára kell maradnia, hogy megértse: nincs egyedül.

Nincs mit tennem, téged szeretlek, tőled kérdezem naponta megválaszolhatatlan életünket, kérdezem a szemedtől, a szádtól, soha véget nem érő öleléseinktől. És te félelmeimre félelmeidet feleled, szorongásaimra szorongásaidat, és mondataink félig kimondva meghalnak a levegőben.

Én nem leszek boldogabb, ha elmondom, amit mondani kell, de boldogtalan vagyok, ha nem mondhatom el.

Az igazi szerelem színtelen, hallgatag, mint a hétköznapok. Csak az énekel, aki vár valakit. Az egymásra kulcsolt kezek hallgatagok.

Annyira kellesz, hogy téged kereslek, nem a szerelmet.

Fáradt szemünkön összefogódzva guggol a szorongás. El ne menekülj, most kezdjük csak látni egymást. A mámor - rikító selyem volt csak - elszakadt - téged szeretlek immár, nemcsak magamat.

Volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.

Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.