IDÉZETEK A TÁRSADALOMRÓL
A boldogság sajgó képétől olykor elfordul a nyomor.
Akad még halvány reménysugár a civilizált viselkedésre ebben a mészárszékben, amit egykoron emberiségnek hívtak.
A Grand Budapest Hotel c. film
Az igazság ismeretlen fogalom a diktatúrákban, ettől olyan szívósak ezek a rendszerek.
Minél átláthatatlanabb a társadalom, annál jobban kedvez a korrupció és a hatalommal való visszaélés leplezésének, és annál nehezebben szerveződhet meg az ellenzék.
Az emberi nem tömeges nyugalom és izgágaság, jó és rossz közötti válaszúton, lassú léptekkel ugyan, de az egyre nagyobb tökéletesedés felé halad.
A szegénység legnagyobb bűne, hogy elveszi a vágyakozás képességét is a gyerekektől.
Aki az egyénen és az egyén vágyán kívül minden meghatározottságot elvet, s a tudattalan elsőbbségét ismeri el, tulajdonképpen a társadalom, egyszersmind az egyén ellen lázad.
Ha semmi nem igaz, ha a világban nincs szabály, semmi nincs megtiltva; hogy megtiltsunk egy tettet, értékre van szükségünk és célra.
Az állam egy regulatív rendszerforma, egy intézményesedés, ami azért van, hogy kormányozzon valahogy, és nem azért, hogy az individuum lelkét simogassa.
A társadalmunk a szépséget bálványozza. Ez a hanyatló kultúrák jellemzője.
Az általánosított igazságtalanság ugyanolyan kielégítő az ember számára, mint a teljes igazságosság.
A lázadás a tudatos ember tette, aki jogai tudatában van.
A társadalomban a lázadás szelleme csak azokban a csoportokban lehetséges, ahol a tényleges nagy egyenlőtlenségeket elméleti egyenlőség leplezi.
A lázadással megszületik a tudat.
A lázadás az esztelenség láttán születik meg, igazságtalan vagy érthetetlen helyzetben. Vak lendülete rendet követel a káoszban, egységet a tovaillanó, az eltűnő mélyén. Kiált, követel, azt akarja, szűnjön meg a botrány, és kőbe íródjék, ami eddig szüntelenül a homokba íródott.
A demokráciának, a nép uralmának előfeltétele az, hogy az alávetettek megszabaduljanak a felettük kialakult hatalmi és uralmi szerkezetek társadalmi... lélektani nyomása alól. Meg kell tapasztalniok, hogy az úr és szolga viszonya nem szükségszerű és nem megdönthetetlen. (...) Csupán az az egy forradalom az elkerülhetetlen és nélkülözhetetlen, amelynek során az emberi méltóság egyszer s mindenkorra való érvénnyel fellázad, és megelégelve embernek ember felett való uralmát, emberrel szemben való kiszolgáltatottságát, a közösséget birtokba veszi. Ha egyszer egy közösségben ez a forradalom lezajlott, akkor minden egyéb politikai, gazdasági és társadalmi változás létrejöhet többé-kevésbé fokozatos és megrázkódtatás nélküli módon is.
A politika komolyan veszi a szart, ő is ebből él. A politika nincs meg szar nélkül. Ha nem lenne szar, ugyan mit kavarna?
A zsarnokság társadalmában élünk, ahol az emberek sokkal kényelmesebben érzik magukat áldozatként, ahelyett, hogy kiállnának magukért.
Attól, hogy megváltoztatják az alkotmányt, még nem jön el a tisztesség kora.
Szüntelen azzal büszkélkednek nekünk, hogy milyen fontos és hasznos a túlvilági élet hittétele; mint mondják, akkor is hasznos, ha nem volna igaz, mert kedvezően befolyásolja az embereket és az erényre sarkallja őket. De valóban igaz-e az, hogy e dogma hatására az emberek bölcsebbekké és erényesebbekké válnak? Azok a nemzetek, amelyekben él ez az elképzelés, példamutatóak-e erkölcseiket és viselkedésüket tekintve? A látható világ nem kerekedik-e mindig a láthatatlan világ fölé? Ha azok, akik az emberek tanítására és kormányzására hivatottak, maguk is felvilágosodottak és erényesek lennének, akkor a realitások talaján állva sokkal jobban betölthetnék tisztüket, mint a haszontalan ábrándok felhasználása révén; de a törvényhozók - ravaszok, nagyravágyók és romlottak lévén - mindenütt egyszerűbbnek vélték, ha a nemzeteket mesékkel elaltatják, ahelyett, hogy az igazságra tanítanák, kifejlesztenék elméjüket, érzékelhető és valóságos indítékokkal sarkallnák az erényre, és ésszerű módon kormányoznák őket.
Az igazi realisták mindig a munkások: az anyagi valósággal birkóznak egész életünkben. Formába öntik az anyagot, de ugyanakkor az anyag is beleszorítja őket acélszabályaikba. Számukra nincsenek elvont kérdések. A szabadság, a fegyelem, az egyéniség, a közösség problémái egészen mást jelentenek számukra, mint a polgár számára, akit a kérdések elvont úton, az intellektuson keresztül foglalkoztatnak. A munkásnak minden probléma közvetlenül a testét érinti, a kérdések a húsába, a csontjába vágnak úgy, mint a hideg. (...) És aki egy pillanatra az ő szemükkel tud nézni, az tudja, hogy minden valószínűtlenség, minden játék, minden szabad képzelet, csapongás csak a polgároké, mert a napi három ötvenért nincsenek illúziók és szimbólumok.
Akinek a mindennapi kenyér mindennapi nyomasztó gond, annak nehéz az ismeretterjesztő előadások látogatása, könyvek beszerzése, de nehéz a menyország felé vezető út is.
Erkölcsi és pszichológiai tekintetben nem felnőtt az, aki örökösen meglepődik a nincstelenség létezésén, aki továbbra is csalódottan (vagy hitetlenkedve) néz, ha bizonyítékaival kerül szembe, miféle kegyetlenségekre képesek az emberek más emberekkel.
A politikát és a művészetet távol kell tartani egymástól, különben az egyik elnyomja a másikat. A művészet kiüresedik, ha csak egy igazságot hirdet.
Az egyenlőknél mindig vannak egyenlőbbek. Ez a demokrácia lényege.
Menekül minden a földről, ami nem bírja már nézni, hogy az állatokat, sem az embereket nem hagyják tovább élni. És a nyakába kötnek mindent, hogy érezze a súlyát, ha elszabadulna, csak annál jobban meghúzzák a pórázt.
Igazságtalanság tapad minden szenvedéshez, még ahhoz is, melyet megérdemeltnek tartunk mi, emberek.
A termelésre alapozott társadalom csupán termel, nem alkot.
Mig a világ hóhérai Selyempárnákon nyugszanak, Ő, a világnak jótevője, Darócon hentereg.
A meggyötört ember hiába kutatja azt a formát, mely határok közé szorítaná, melyek között ő lehetne a király. Ha e világon akár egyetlen élő dolognak is formája volna, megbékélne a világ.
Nemcsak a nyomor és szenvedés enyhítésére kell gondolnunk (...) hanem a szegénység, nyomor okainak megszüntetésére kell törekednünk.
A nagy emberek eszmékről beszélnek, az átlagos emberek dolgokról, a kis emberek pedig más emberekről.
A társadalom időnként úgy működik, mint a lemeztektonika, ahol az egymásnak préselődő vagy egymás alá bukó litoszféra-táblák között addig nő a feszültség, míg a felgyülemlő energia földrengésben pattan ki.
A közmondás nem oktalanul fűzi egybe a három fekete ruhát: a papét, a törvény emberéét és az orvosét: az első a lélek sebét gyógyítja, a második az erszényét, a harmadik a testét. Ők képviselik a Társadalom létezésének három fő megnyilvánulási formáját: a lelkiismeretet, a birtoklást, az egészséget.
Mindössze 20 év kell ahhoz, hogy a liberálisból konzervatív legyen anélkül, hogy egyetlen véleményén is változtatnia kelljen.
Ebben a világban a győzelem számít. A győzteseket elismerik, míg a veszteseket elutasítják.
Különös, hogy bárhová megyünk is, a népek mindenütt csak népek, még akkor is, ha az épp szóban forgó népekre egyáltalán nem gondolnának népekként azok a népek, akik eredetileg megalkották magát a "népek mindenütt csak népek" mondást.
Önmagában állami támogatással és magánkezdeményezéssel semmi sincs elintézve ott, ahol elsőrendűen emberi téren kellene törődésnek lennie.
A tömeget semmi sem győzi meg jobban egy ideológia igazáról, mint a monumentális épületek.
Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen, gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól a (...) veszedelmektől, melyek az által válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.
A nagy botrányt kis botránnyal kell elfedni!
Szergej Vasziljevics Lukjanyenko
Mi a jobb, ha hazád királyság, vagy ha köztársaság? Négyezer esztendeje vitatkoznak erről az emberek. Kérdezd meg a gazdagokat, melyik a jobb: valamennyien az arisztokrácia mellett foglalnak állást, kérdezd meg a népet: a demokráciát választja, a királyságot kizárólag a királyok részesítik előnyben. Hogyan lehetséges hát, hogy csaknem az egész világon mégis királyok uralkodnak? (...) Az igazi ok az, mint többen is kimutatták, hogy az emberek nagyon ritkán méltók rá, hogy maguk kormányozzák magukat.
Bámulok magam elé, Néha nézek az ég felé. Fel, az égre fel. Hogyan törjek ki? Nincs szó... a szegény a szegényekér' A sorsunk, hogy nincsen fény. A könnyem a földhöz ér. Én érzem, hogy... nincs szó!
Ha (...) valamennyien hajlíthatatlanok lennénk, a társadalmi élet lehetetlenné válna. A társadalom tűrhető hatásfokú működéséhez elengedhetetlen az emberek viszonylagos hiszékenysége.
Ugyanazok az utak, melyek bűnbe viszik az embert, a társadalmat forradalomba viszik.