IDÉZETEK A SÍRÁSRÓL
Még sohasem szerettem senkit. Csak annyit tudok, hogy mióta nálunk volt, azóta sokszor, ha nem aludtam éjszaka, a fejemet a kezembe fogtam, és úgy ültem az ágyban. És csak akkor aludtam el, amikor a névjegyét a párnám alá tettem. A párnára az arcomat nyomtam, és jólesett csendesen, hosszasan sírdogálni. A könnyek végigfolytak az arcomon, és lassan álomba ringattak.
Az erőmből csak annyira tellett, hogy kicsit csendesítsem a zokogásomat - de csak visszatartani bírtam, abbahagyni nem. A könnyeim továbbra is ömlöttek. Hiába kerestem, sehol nem találtam a lelkemben azt a csapot, amivel szabályozhatnám az áradásukat.
Amíg hullanak a könnyek, addig nem értük el a fájdalom tetőpontját, csak ha majd újra mosolygunk, akkor válik a fájdalom legyőzhetetlenné és végtelenné.
Megint a sírás fojtogatta, de gyorsan felült, és próbálta visszatartani a könnyeit. Elege lett a sírásból. Soha többé nem fog sírni miattuk. A könnyek haszontalanok, csak a gyengeséget jelzik, és nem méltó az emlékükhöz.
Mert a sírás béke, megnyugvás, belenyugvás, halál, nirvána, boldogság - a nevetés harc, ellenállás, szenvedés, élet. Ezért tagadjuk a sírás üdvösségét - ezért követeljük a nevetés kínját.
Sírni a szemünkkel sírunk, más lehetőség nem adatott nekünk, de azon az estén úgy éreztem, mintha minden pórusomból, testem minden hasadékából és zugából patakzanának a könnyek.
Nem értettem, miért csorog a szememből a könny, hiszen nincs bennem semmi szúró, gyötrő kín, inkább csak valami végtelen fáradtság, amihez hozzátartozik a sok sajgó fájás, tompa nyilallás. Hát akkor miért folyik a könnyem? Nem sírok, mert sírni csak akkor lehet, ha az ember hagyja, hogy sírjon.
Csak azok a nők látnak tisztán, akiknek könny áztatta a szemét.
Eljön az idő, amikor minden kijárat lezárul, mintha viasszal tapasztanák be. Ülsz a szobádban, a testedben érzed a szúró fájdalmat, ami összeszorítja a torkodat és veszélyes kis könnyzacskókká préselődik a szemed mögött. Egy szó, egyetlen mozdulat és mindaz, ami felgyülemlett benned - elmérgesedett harag, elüszkösödött féltékenység, teljesíthetetlen vágyak - kirobban belőled dühös, tehetetlen könnyekben, zavart zokogásban és hüppögésben, és mindez nem is szól senkinek. Nincs kar, hogy átöleljen, nincs hang, hogy azt mondja: jó, jó. Aludj és felejtsd el. - Nem, nem. Ebben a szörnyű, új függetlenségben a veszedelmes, intő fájdalmat érzed, a kevés alvás és a túlfeszített idegek játékát és azt a sejtést, hogy ezúttal a kártyákat ellened rakták, és a halom egyre nő. Kijárat kell és mindet plomba zárja. Éjjel-nappal a magad csinálta sötét, szűk börtönben élsz.
Nem mondom, hogy ne sírjatok, mert nem minden könny keserű.
A sírás nem egyéb (...), csak tehetetlenségünk érzésének a nyomása a szemünk idegeire. A tehetetlenség, hogy nem tagadhat.
És leplezetlenül sírni kezdett... de nem a boldogságtól, amit valószínűleg mindenki feltételezett róla. Hanem az ürességtől, amely belülről emésztette. Mert bármennyire is csodálatos volt az, ami vele történt, üresnek tűnt a számára. A párja nélkül, akivel megoszthatná életét, úgy érezte magát, mint egy mozivászon, amelyen csak megjelennek az események és a történések, aztán eltűnnek. Még csak üres sem volt, hiszen a levegőt sem tudta megtartani magában. Lélegzett, belül azonban halott volt.
A könny a fájdalom néma nyelve.
Lassan összeszedegettem a holmimat, és közben megpróbáltam elfojtani a dühömet, mert attól féltem, elsírom magam. Úgy tűnik, valami rejtélyes okból az indulataim a könnycsatornáimmal állnak összeköttetésben. Ha dühös vagyok, rendszerint sírva fakadok, ami elég megalázó.
Váratlanul jön a negatív töltetű élmény, és én ezt magamba merem fogadni, átélni, akár olyan áron is, hogy széthasad a szívem. Hogy teljesen bennem legyen. Hogy átéljem, hogy mennyire fáj. És fájjon. És mindezt ne tompítsam nyugtatókkal, alkohollal, sok munkával, sírdogálással. (Mert a sírás és sírdogálás nem ugyanaz. A sírdogáló mindig saját magát sajnálja, hogy ő itt maradt egyedül. Hol van ebben a fájdalom? Az igazi fájdalom, hogy elveszítettem valakit, az ebben nincs. Csak egy egoista sajnálja önmagát.)
A lélek kút, melynek mélyéből könnyek törnek fel. Amíg nem sírtál, nem tudod, van-e lelked.
Ez idáig hittem abban, hogy jön valaki, és felitatja lelkemről a könnyeket. Immár azzal is beérném, ha kapnék egy átkozott zsebkendőt. Így adod alább, mindig alább, amíg élsz.
Hogyha mi sírunk, Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja, Akkor szivünkben zuhatagok vannak.
Igen, sírok. Férfi létemre. Hát a férfinak nincs szeme, a férfinak nincs keze, szervezete, érzéke, érzelme, szenvedélye? Nem ugyanaz a táplálék táplálja, nem ugyanaz a fegyver sebzi, nem ugyanaz a tél és nyár hűti és hevíti, mint a nőt? Ha megszúrtok, nem vérzünk-e? Ha csiklandoztok, nem nevetünk-e? Ha megmérgeztek, nem halunk-e meg? Akkor hát miért ne panaszkodhatnának a férfiak is? Miért ne sírhatna a katona is? Mert az férfiatlan? Miért lenne férfiatlan?
A könny a megfagyott élet olvadása.
Az ember, ha manapság sír, rendszerint akarata ellenére sír. Kibuggyan belőle a könny, minden szándéka ellenére, s arcán nem a megkönnyebbülés, hanem a vesztes önuralom görcse látszik: "Vissza akartam tartani, de nem sikerült, s most bőgök, mint egy hülye." Azért mondjuk, hogy "kiszökött" a könny a szemünkből, mert úgy kell megszöknie, mint fogolynak a sötétzárkából.
Ilyen könnyeket az ember akkor ejt, amikor befejeződik egy álom, és rájön, hogy milyen édes is volt. Vágyik rá, hogy visszatérjen, de szembetalálja magát a borzalmas valósággal, amellyé az álom vált.
Sírj annyit, amennyit sírni akarsz. Felfrissülsz a sírás után, és újra képes leszel nevetni.
Nem érdemes sírni, az igazi könny ritka, Mosollyal szenvedni, ez az élet titka.
Mozdulatlan marad a szív; hiába peregnek a könnyek.
Sírj, csak sírj, hogy zokogás zuhatag mossa ma tisztára a lélek foltos fodrait.
Más ember szeme láttára sírni majdnem olyan, mint meztelenre vetkőzni. Nem is tesszük akárki előtt, s ha igen, nem büntetlenül.
Hiszek a nevetés és a sírás erejében, mert mindkettő a gyűlölet és a terror ellenmérge.
Nincs nevetés könny nélkül.
Akárhogy is sír az ember, a végén csak kifújja az orrát.
Aki hagyja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállalja vele.
Ha sírnod kell, csináld egyedül és ess rajta túl gyorsan!
Ott ült a padon, könnyek peregtek az arcán, és tudni akarta, amit minden gyerek tudni akar, amikor valaki, akit szeretett, hirtelen eltűnik a színről: miért történik, miért velem történt, van ennek valami oka, vagy csak egy őrült rulett kerék forog? Ha jelent valamit, akkor mit kezdjek vele? Ha semmit nem jelent, akkor hogyan viseljem el?
Csak azok látják meg a világot a maga valóságában, akiknek a szemét tisztára mosták a könnyek.
A könnyek mennyisége a földön változatlan. Mihelyt valaki abbahagyja a sírást, másvalaki máshol sírva fakad. Ugyanez a törvény érvényes a nevetésre is.
Akik nem tudnak tiszta szívből zokogni, felszabadultan nevetni se tudnak.
A könny éppoly ragályos, mint a nevetés.
A kihullott könny megbosszulja magát azon, aki okozá.