Ancsel Éva
1927. május 23. — 1993. május 1. magyar költő, filozófus, esszéíró
A gyávaságot nem szeretem, de értem. A szervilizmust, vagyis a preventív gyávaságot, azt már megérteni sem vagyok hajlandó.
Aki nem tud szeretni, az hiába keresi a kulcsot, amellyel belülről magára zárta ajtaját.
Ha szeretteinknek minden áldott nap elmondjuk, hogy nagyon vigyázzanak magukra, ennek egész biztosan megvan a foganatja. Aki ennyi babonában sem hisz, miért megy el az olyan embernek?
Az ember csak tetteivel formálhatja személyiséggé önmagát.
A művészet az emberiség legtürelmesebb nevelője.
Az ember olyan lény, aki csak a másik kezéből, szeméből, öléből kaphat kenyeret, poharat, tudást, örömöt - mindent. Ki mondja meg, hogy miért megyünk ölre mégis annyiszor?
Az ember akkor felnőtt, amikor már nem kér kegyelmet.
Ülni egy kertben jó. Ha valaki ül mellettünk és fogjuk a kezét - az már sok a jóból. Csak azt nem tudom, hogy kinek.
Aki fütyül az igazságra, az tényleg fütyüljön. Legalább ennyi bizonyság legyen arra, hogy meghallotta. No meg micsoda vidám világ lenne ennyi füttyszótól.
Szegények közt az a legszegényebb, aki elkótyavetyéli szárnyait, mielőtt megtudná, hogy egyáltalán volt neki, ha nem is repülés céljából, inkább azért, mert akinek szárnya van, csak az marad hűségből a földön.
A fasizmus az emberi világ olyan tengelytörését jelentette, amely után egy letűnt kultúra idegenszerű maradványainak tűnnek a hangszerek.
Kell tudni győzni megmámorosodás nélkül, és visszavonulni pánik és kétségbeesés nélkül.
A hozzánk közel állók halála nyilvánvalóan erős történés, de nemcsak a veszteség okán, hanem azért is, mert minden halál (...) kimerevíti, a maguk visszavonhatatlanságában kinagyítja mindazokat a tetteket vagy mulasztásokat, legyenek azok bár csak gesztusok, amelyekkel a halotthoz életében kapcsolódtunk. Azok az emberek, akiknek vannak saját halottaik - akiket nem csak eltemettek, de meggyászoltak -, hordozni fogják halottaik múltját, az az övékbe beépül - talán még erősebben, mint a sajátjuk. (...) Az, aki hozzá közel álló embert eltemetett, többé már nem egészen az, aki előtte volt.
A másikért való felelősség nem születhet meg annak tudata nélkül, hogy amit velem - netán ellenem - tesz, az nem csak velem fog megtörténni, hanem vele is.
Egy szenvedély, ha valóban szenvedély, akkor az legyen halálos. Különben hobbi, passzió, játék, pótcselekvés, meg ilyesmi. Az igazi az, amibe belehalhat az ember.
Van rosszabb a rossznál - tudniillik a rossz igazolása. Természetesen nemesnél nemesebb eszmék segítségével.
Az ember majd minden bűnre képes, csak hogy ne kelljen magát bűnösnek tudnia.
Soha senki sem fog új életet kezdeni, mert azt a spongyát, amellyel éltünk tábláját letörölhetnénk, soha nem fogják fölfedezni.
Az egyedüllét még nem magány. Inkább a lélek diétája a társasélet nehéz lakomái közt.
Ha valaki szisztematikus rendben elő tudja adni, hogy mely okokból kifolyólag, s milyen indokok alapján szereti azt, akit szeret, az vagy úgy hiszi, hogy a jól nevelt embernek így kell beszélnie, vagy sohase szeretett.
A lélek akkor öregszik, ha már csak a földön járnak a vágyai, szárnytalanul.
Eszes lény az ember, tehát mérlegel: tegye, ne tegye. S közben kuncog benne a lélek: "Csak töprengj, okoskodj - dönteni úgyis én fogok, sőt már döntöttem is, ha te még nem is értesültél róla."
A szomorúság a lélek elidőzése az időben.
Nem attól magányos a bohóc, hogy egyedül áll a porond kellős közepén, hanem attól, amit tudnia adatott. Aki fontosat tud, annak az arca rizspor nélkül is krétafehér.
Ha a homokórában a szemek elkopnak, akkor talán az örökkévalóság marad az üvegben?
A képmutatóknak nem könnyű megbocsátani, mert pontosan tudják, hogy mit csinálnak. Tisztában vannak vele, hogy baj van az eredeti példánnyal.
Köpönyegét csak a dilettáns forgatja önerejéből; a profik rábízzák a szelekre.
A gonoszság nem más, mint a karakterré dermedt gyűlölet.
Az igazság hasonlít az olyan haranghoz, amely egyetlenegyszer kondul, de megállnak tőle az órák.