Balassa Péter
1947. június 3. — 2003. június 30. esztéta, publicista, irodalomtörténész és egyetemi tanár
Az élet masszív, nagyon is földi, nagyon is materiális sűrűségének egyik nagy megtapasztalása a szerelem. Hihetetlen dolog, hihetetlenebb, mint a Szentháromság meg az angyalok, hogy ez van egyáltalán. Az "agresszív, csúcsragadozó majomnak", ennek a többek szerint programozási hibának: az embernek igazi hogyléte nyílik meg benne.
A legértelmesebb gondolatok a világon nem az írott mondatokban, hanem a hangok összekapcsolásából adódó zenei mondatokban mutatkoznak meg.
Az élet mélyebb alapjaihoz vagy az élet erősségéhez akkor jutunk el, hogyha el tudunk szakadni attól a látványtól, amit vetítenek nekünk.
Nem szabad, nem lehet megállítani a gyorsuló időt, de mégis jó lenne életben maradnia a Földnek. S a kettő most mintha egymásra támadna, mintha nem tudnánk összeegyeztetni őket.
A hit és a kétely sivataga egymáshoz nagyon közeli területek.
A hit nem sajátítható ki intézmények által; a hit intézményei: ilyen állat nincs.
Az egyensúly nem azonos a tökéletes szimmetriával, ilyen ugyanis nincs a természetben, ezt mérnökök találták ki, az emberi-technológiai redukció eszköze, nem élet. Egyszerre van mindig a válság meg a rend: nem lehet őket szétszakítani.
Az életet a szenvedés és a halál tudatán keresztül érzékeljük, és hogyha ezt kikapcsoljuk, akkor ebből egy elmebeteg emberi lény bontakozna ki.
A történelemnek az alapszerkezete vagy az emberi természet történetének az alapszerkezete mindig hasonló elemekből tevődik össze, esik szét. Ha nem is történik mindig ugyanaz, de mindig sok hasonló dolog is történik.
Nem hiszek a világvégében, mert világvége mindig van. Egyes világoknak végük van időnként, és valahol másutt kezdődik megint egy. A diszkrétumok képezik a folyamatosságot: van megszakadás, nincs vég.
A hit a kimondhatatlanról tett jelentés.