Erőss Zsolt

A természetben kerül igazán helyére az ember, megérezheti, hogy mennyire porszem. A hegymászó életében bármelyik nap lehet az utolsó, ezért (is) érdemes értelmesen, jól élnie. Ugyanakkor az is fontos, hogy tudja: ettől nem szabad félelemben, rettegésben töltenie a napjait.

Minden azon múlik, hogy mennyire válunk a saját akaratunk rabjaivá. Ha képesek vagyunk ettől elszakadni, boldogabbak lehetünk.

Legnagyobb kalandjaink túlélések. Noha egyetlen porcikánk sem kívánta, a halál torkába pottyanunk, és küzdenünk kell vele a végsőkig. Olyan határokat feszegetünk, amelyekről soha nem gondoltuk, hogy a közelébe kerülhetünk, vagy netán átléphetők. A történet azonban a miénk. Elmesélhetjük egymás szavába vágva a társaságban, hogy kivel, hogyan, mi történt. Előadhatjuk olyan színesen, hogy szinte filmre kívánkozik. De mindez lényegtelen ahhoz képest, hogy hegymászás közben valójában önmagunkat építjük, életünk történetének elemei ott és akkor állnak össze mesés egésszé.

Amíg minden a terv szerint halad, szép és élvezetes hegymászásban van részünk. A kaland igazából akkor kezdődik, amikor váratlanul borul a terv. Elég egy pici, zuhanó kő útját keresztezni, az időjárás sem mindig kedvezhet nekünk, és a terep hirtelen ellenségessé válik. Küzdelmünk egy csapásra élet-halál harccá alakul, és vágyakozva tekintünk le a völgyre, ahol ki lehetne ülni a "kispadra", fel lehetne adni. Lehet, hogy a hegymászás tanít meg arra, hogy nem adhatjuk fel?

A jó hegymászók is meghalhatnak, mert történhetnek balesetek. De azok közül is naponta halnak meg emberek, akik nem törnek a csúcsok felé.

A létfenntartáson túl kell, hogy legyenek tevékenységei az embernek. Ez lehet művészet, sport, hobbi, amiben megtaláljuk életünk magasabb rendű értelmét.

Minden magas hegy nagyon nehéz, és sok kockázattal jár a megmászása. Igazi sorrendet szépségben és nehézségben nem lehet felállítani.

Jó dolog elérni a csúcsot, az a pont az i-re. De valóban fontosabb, hogy hogyan teljesítettük az utat, amely oda vezetett.

Az ember arra van teremtve, úgy van megalkotva, hogy szereti a kihívásokat, ezzel tud teljes életet élni.

Régebben sokkal közelebb volt az emberekhez a születés, a halál, a közösség együtt élte meg az ilyesmit. Ezek a dolgok mostanra eltávolodtak tőlünk, és olyan, mintha nem is kéne, hogy az életünk része legyen. Tudnunk kell elfogadni, és közelebb engedni magunkhoz az elmúlást, még ha ez a kicsit önző, individualista társadalom úgy is viselkedik, mintha sosem kéne meghalnia. Mintha a vagyonfelhalmozás is arról szólna, hogy sose halok meg.