Katja Millay

Soha nem kapom vissza az éveket, amelyeket azzal töltöttem, hogy utáltam a világon mindenkit, beleértve saját magamat.

Most már igyekszem a mindennapok csodáiban látni a varázst: ver a szívem, képes vagyok felemelni a lábam a földről, hogy előrelépjek, és van, aki szeret. Tudom, hogy továbbra is történnek rossz dolgok. És még mindig megkérdem magamtól néha, vajon miért vagyok életben; ám most, ha felteszem ezt a kérdést, tudom rá a választ.

Attól még, hogy valakinek a neve azt jelenti, kiváló, még lehet tök szar meg béna mindenben. Bármire rá lehet ragasztani akármilyen nevet, úgy hívhatjuk, ahogy akarjuk, attól még nem az a valóság.

Nem szégyellem, hogy bámulom. Ő is szokott bámulni. Kimondatlan egyezséget kötöttünk. Én hagyom, hogy figyeljen. Ő hagyja, hogy figyeljem. Sosem szólunk rá a másikra emiatt. Ezt az ajándékot adjuk egymásnak. Nincsenek kötöttségek, se elvárások, se sorok között olvasás. Rejtélyek vagyunk egymásnak. Talán ha (...) meg tud fejteni engem, én pedig őt, akkor elmagyarázhatnánk egymást egymásnak. Talán erre van szükségem. Hogy valaki elmagyarázzon engem saját magamnak.

Ha szó szerint venném a regényeket, akkor azt is kénytelen lennék elhinni, hogy a kamasz fiúk állandóan bébinek szólítják a csajokat, mert állítólag ez a romantika csúcsa. A pasi egy perce még seggfej volt, de aztán benyögi, hogy bébi, és hirtelen minden megváltozik. Jöhet az elkerülhetetlen elalélás és az önérzet teljes feladása.

Nincs semmiféle különleges erőm. Egész biztos vagyok benne, búslakodtam is jó sokat a spéci képességek hiánya miatt. Igaz, búskomorságban és dühöngésben hátborzongatóan tehetséges vagyok, de nem hinném, hogy ez számít.

Az emberek folyton hangoztatják, hogy az igaz szeretet feltétel nélküli, pedig nem az. És még ha nincs is feltételekhez kötve, akkor sincs soha ingyen. Mindig kapcsolódik hozzá valami elvárás. Mindenki akar valamit a szeretetéért cserébe. Akik szeretnek minket, azt akarják, hogy legyünk boldogok, meg minden, ez viszont automatikusan minket tesz felelőssé az ő boldogságukért, mert csak akkor boldogok, ha mi is azok vagyunk. Annak kell lennünk, akinek a szeretteink hisznek minket, és úgy kell éreznünk magunkat, ahogy szerintük kéne. Elvégre szeretnek minket, és ha nem tudjuk megadni nekik, amit akarnak, szarul érzik magukat, ettől mi is szarul érezzük magunkat, és végül mindenki szarul érzi magát.

Rengeteg minden meg tudja törni az embert, ha nincs, amibe kapaszkodjon.

Elképeszt, hogy az emberek mennyire rettegnek mindattól, ami a sötétben történhet, napközben viszont eszükbe se jut a biztonságukért aggódni. Mintha a napfény a világ minden gonoszságától megóvhatná őket. Pedig nem. A nap csak suttog nekünk, melegével elhódít, aztán jól a földbe döngöl. A napfény nem véd meg semmitől. Rossz dolgok bármikor történhetnek, nem szoktak várni vacsora utánig.

Varázslat és csodák nélküli világban élek. Olyan helyen, ahol nincsenek se látnokok, se alakváltók, se angyalok, és nem sietnek a megmentésemre természetfölötti erejű fiúk. Olyan helyen, ahol az emberek meghalnak, a zene szertefoszlik, és az élet nehéz. Olyan erősen szegez a földhöz a valóság súlya, hogy néha már azt sem értem, miként vagyok képes megemelni a lábam, és előrelépni.