Nagy Endre
1877. február 5. — 1938. május 5. író, újságíró
Vergődő testem fájások hona, Zilálja, tépi vad zenebona, Csúf macskazenével szerenádoznak ők: Tűhegyen trillázók, dorongon dörmögők.
Hányféle fájás! Egy fájás-farsang! Egyik nyivákol, a másik harsan, Ez kínnal sziszeg, az váddal nyerit, Fölverik testem hült rejtekeit.
Félig én már át vagyok. Úgy nézz rám, ha elmegyek, Látsz-e újra engemet, Azt te már nem tudhatod.
A legtöbb férfi csak akkor tudja meg, mi a boldogság, amikor megnősül. Csakhogy akkor már késő.
Ilyenek vagyunk mi férfiak: a kor sohase tud bennünket mentesíteni férfi-voltunktól.
Az embernek magának kell a párját megteremtenie és nem úgy, hogy a párját erőszakolja önmagához, hanem hogy önmagát alakítja önfeláldozással a párjához. Ez a kölcsönös önfeláldozás: a szerelem.
Az ember általában egy tökéletlen lény; ez az egy az, ami a halál munkáját menthetővé teszi.
A szerelem olyan, mint a tutaj: önmagának szállítóeszköze.
Az igazi, hazugságmentes családi életben szülő és gyermeke között olyan barátság fejlődik ki, amilyen az élet semmiféle más viszonylatában meg nem terem. Ezt a barátságot az évek el nem koptatják; ellenkezőleg, egyre nemesebbé patinázzák. Ennek a barátságnak semmi köze sincs a tisztelethez és hálához; nincsenek hideg szertartásai és unott kötelezettségei, hanem eleven kötelék az, amely mindkét félnek a szívében gyökerezik.
Mindenki magában hordja jövendőbelijének negatív mintáját és az ember, akit talál hozzá, csak a nyersanyag, amelyből vágyai képére kiönti a maga ideáljait.
Az ember vak sors játékszere, véletlen esélyek sodorják jobbra-balra, de a legmakacsabb balvégzet sem akadályozhatja meg abban, hogy ne iparkodjék a szerelemre, a boldogságra. Eléri-e? Nem éri el? Tulajdonképpen mindegy is
Akik igazán szeretik egymást, olyan utálkozás, fáradság, unalom nélkül hordozzák egymást, mint ahogy a nyálat hordja az ember a szájában.
Az ember nem a fajt tartja fenn, hanem önmagát; a faj szerencséje, hogy ebből a kevésből is meg tud élni.
Úgy, ahogy nincs két teljesen egyenlő ember a világon, éppúgy nincs két teljesen különböző se.
A szerelem nem osztályozható alcsoportokra. Nincs külön téli és nyári szerelem, szerelem esős időre és napsütésre, szerelem átutazók számára és huzamosabb használatra. Szerelem csak egyféle van, akár gazdagoknál, akár szegényeknél, akár Európában, akár a pápuák földjén.
A szülőnek (...) a gyermekkel szemben csak egy nevelőeszköze van: a maga életének szemléltető példázata.
A legtöbb gyermek mikorára felnő, úgy hunyorít össze a szüleivel, mint a bűntársaival.
A szerelem: az a törekvés, hogy két fél-ember egy egésszé egyesüljön.
Az embernek öregségére csak egy igazi társa marad: férjnek a felesége, feleségnek a férje.
A szerelem (...) nem valami kivételes izzási állapot, nem betegség, nem periódus, hanem életforma.
Férjnek nem lehet költőibb vallomása, hódolóbb mozdulata, mint amellyel feleségének a kasszakulcsot átadja.
A szülők csak azt az erényt nevelhetik a gyermekükbe, ami bennük is megvan.
Tulajdonképpen nem a szülők nevelik gyermeküket, hanem a gyermek neveli szüleit. Arra kényszeríti őket, hogy olyanok legyenek, amilyennek őt óhajtanák kinevelni.
A tökéletes feleség különváltan a természetben elő nem fordul. Se egyéni állaga, se külalakja nincsen. Nincsenek állandó törvényei; szabályokkal körül nem határolható. A feleség csak a férjhez való viszonylatában válik tökéletessé.
Férfi és nő között tökéletes összhangot csak a szerelem tud teremteni, jobban mondva, a férfi és nő között a tökéletes összhang: csak ez az igazi szerelem.
Addig senki se teremthet boldog házaséletet magának, amíg rá nem jön, hogy a tökéletes feleség (...) az embernek magasabbrendű emberré való kiegészülése.
A házasság bizonyára tökéletlen intézmény; sok erőt elfojt, sok örömet elriaszt, sok szabadságot leigáz - telhetetlen az áldozatban. De ha öreg házaspárt láttok, amint egymásra mosolyog, gondoljatok arra, hogy ezzel a mosollyal azt a tömérdek áldozatot köszöngetik meg egymásnak.
A nők ma már egyre kevésbé akarnak nők lenni. Valami szerencsétlen, végzetes ideológiai tévedés sodorta őket abba a mozgalomba, amely a nő "fölszabadulását" attól várja, hogy női feladatait, sőt természetes női adottságait is elveti magától. A nő a férfivel való egyenértékűségét azzal akarja bebizonyítani, hogy hozzá hasonlóvá korcsosítja magát és elfelejti, hogy egyenértékűvé éppen a különbségei teszik.
Nőt véglegesen meghódítani sohase lehet, sőt az ember akkor veszti el végleg a nőt, amikor hódító vágya már nem lát több föladatot maga előtt.
Kielégített szerelem éppúgy nincs, mint ahogy nincs kiszáradt víz és eloltott tűz. Amikor már a szerelem nem tud kielégítetlen kívánságokat adni, éppúgy megszűnt, mint ahogy megszűnik a tó, ha elpárolog a vize.