Palotai Boris

Olyan átszellemült a hegedű hangja... szinte anyagtalannak tűnik. (...) Anyagtalan és mégis olyan megfogható, hogy azt hinné az ember, térfogata, három dimenziója van, ha nem tudná, hogy ez a csalóka természetű tünemény csupán a levegő változó gyorsaságú periodikus rezgése.

Senki sem úgy boldog, ahogy valaha elképzelte. Már az is boldogság, ha nem boldogtalan.

Emlékszel, egyszer vad eső szakadt, s mi csókolóztunk csuromvizesen, a záporozó szenvedés alatt így bújok hozzád most is, kedvesem.

Itt nincsen nappal, nincsen éjszaka, csak emlékek adják az életet, úgy bennem élsz most, mint talán soha, s ha magam védem, téged védelek.

Ahogy megláttam magát, megbillent bennem valami, az értelmem csődöt mondott. Fel voltam háborodva, hogy ilyesmi megeshet velem! Teljes erőmből tiltakoztam. De sem a tiltakozás, sem az önámítás nem használt. Sose hittem, hogy ilyen szerelem létezik... hogy az ember egy napon számot vet magával, s azt mondja: bármi legyen az ára, mellette maradok! Nem bírom ki nélküle.

Ezzel az asszonnyal élte le az életét. Hogy került hozzá? Sohasem volt egy közös gondolatuk. Az ujjába bedagadt a karikagyűrű, hiába próbálná lerángatni, a húsába nőtt. És soha nem öntötték ki egymásnak a szívüket... Nem emlékszik, hogy valaha is azt érezte volna, könnyebben viselem el, ha ő is tudja...

A szerelem nem törődik az áldozatokkal. Azzal se törődik, hogy mi illik... mi nem... a szokásokkal se törődik... a társadalmi szokásokkal (...). A szerelem még magával a szerelemmel se törődik! Azt akarja, amit akar, és pont!

A szavak elkoptak, értelmüket vesztették, mert annyit használtuk őket hiábavalóan (...). Elszívtuk minden erejüket. Olyanok, mint az üres tojáshéj, melyet elhajít az ember.