Romain Rolland

A művész igazi hivatása: eljuttatni a fényt az emberi szív mélyébe.

Egyedül állni a hitetlenségünkkel, amikor körülöttünk mindenki hisz: olyan ez, mintha hiányoznék egy szervünk, mely talán fölösleges, de a többinek mind megvan; s az ember pirulva rejti szégyenét.

Szívünket a szerelemnek, szánkat a szerelmesünknek adni: annyi, mint szemünket odaadni a fénynek; nem adunk ezzel, hanem kapunk.

A léleknek csápjai vannak; azt is észlelik, amit a tudatnak még nem sikerült kitapogatnia.

Az emberek ezt tartják a legtöbbre: a hiúságukat. Az minden másnál erősebb. Ha egyszer megsértették őket, már nemcsak arról az egy sérelemről van szó, hanem magáról a Sértésről: mindig más a hibás, és mindig nekik van igazuk. És noha nem gonoszok (...), inkább végignézik ölbe tett kézzel a másik ember lassú pusztulását a közelükben, mintsem beismernék, hogy esetleg ők tévedtek.

Sokszor mondták már, hogy önző vagyok; én meg néha azt kérdezem magamtól: "Mire van hát joga az embernek?"... Mikor annyi nyomorúságot, annyi szenvedést lát maga körül, nem mer követelődzni... És mégis, az én szívem követelődzik, és kiabál: "De igen! Jogom van rá, jogom van egy kis boldogságra, egy icipici boldogságra!"...

Csak egy hősiesség van a világon: ha olyannak látjuk a világot, amilyen és szeretjük.

A szívem vak. Az én dolgom, hogy vezessem.

Ha Krisztus ma visszatérne, nem azért a szaváért feszítenék keresztre, hogy "Isten fia vagyok", hanem ha ezt mondaná: "Ember vagyok, mint ti".

Az ember sem tanul semmit tévedés nélkül. Életem során sohasem féltem attól, hogy tévedek.

Nem arra törekszem, hogy igazam legyen, hanem arra, hogy igazat mondjak.