Scott Jurek

Az ultratávok leggyötrelmesebb velejárója az, hogy az ember hosszú-hosszú időre egyedül marad a gondolataival. Ha egy zene vagy dal motoszkál a fejedben, jó zene legyen. Ha egy történet nem hagy nyugodni, akkor jársz jól, ha meséd a kitartásról szól. Ultrafutás közben nincs helye borús gondolatoknak. A legtöbben nem azért adják fel, mert a testük nem bírja.

A rendszeres futáshoz ki kell kanyarítanod egy darabot a napodból, még ha csak fél vagy egy órát is. Ha ez lehetetlennek látszik, tedd föl magadnak a következő kérdést: mennyi időt töltök tévénézéssel? Vagy a világhálón? Vagy vásárlással? Ezektől vedd el az időt, hogy olyasmire fordítsd, ami jót tesz neked.

A legújabb kornak rengeteg rossz szokást köszönhetünk, és a fejlődés sokszor, bár nem szándékosan, katasztrofális következményekkel járt (...). A gyorsételek, a tömegtermelés, a nevetségesen óriási adagok - mindez már önmagában is megbetegíti az embert. A legújabb kor hozta el persze a villanyt, a penicillint, a nyitott szívműtétet is. Így aztán modern kori hajlamunk a lustaságra, a könnyen megszerezhető (olcsó) tartósított élelmiszer és az életmentő orvosi beavatkozások elterjedése hosszú életű, de egészségtelenül élő embert csinált belőlünk.

Az ultrafutónak minden tudását bele kell tennie az edzésekbe, de sosem a merevségig. Ha valamivel feltétlenül számolnia kell, az az, hogy egy 100 mérföldes versenyen mindig lesznek dolgok, amelyekkel nem számolt.

Az ember alkatilag nem alkalmas rá, hogy egész nap üljön. Nem nekünk valók az ismétlődő, apró mozdulatok sem, amelyek a mai szakosodott munkafolyamatokkal együtt járnak. Testünk a tulajdon mélyéből, lényegéből fakadó nagy, változatos mozdulatokra áhítozik. Attól borul föl a test egyensúlya, hogy egész nap kicsi, ismétlődő mozdulatok sorára kényszerítjük, például gépelünk, élelmiszerek vonalkódját olvassuk le, húspogácsát fordítunk meg a sütőlapon, vagy kattintgatunk az egérrel.

Az ultrafutó küzdhet a természettel, vagy átadhatja magát neki. Én az utóbbit javaslom.

A győzelemnél sokkal fontosabb, hogy mit és hogyan teszek érte. Felkészültem? Összpontosítok? Figyelmesen bántam-e a testemmel, egészségesen, gondosan tápláltam-e? És az edzések? Maximális erőbedobással edzettem, ahogy kell? Egész pályámon ilyen kérdések igazgattak, és hasonlókat tesz föl magának bárki (azaz mindenki), aki törekszik valamit jól csinálni. Természetesen akarjuk, hogy előléptessenek a munkahelyünkön, hogy belénk szeressen az a lány vagy az a fiú, hogy mi nyerjük meg az 5 kilométeres futóversenyt. De nem az eredmény - hogy megkapjuk-e, amit akarunk - határoz meg minket. Hanem az, ahogyan elértük.

Nem hiszek a titkokban. Nem valamiféle titkos tudás teszi lehetővé nekem vagy másnak a győzelmet. Ahhoz, hogy valaki megnyerjen egy rangos versenyt, persze jó technika és stratégia kell, de még inkább nagy-nagy szív, tele akarással.

Amikor az ember vezet, nem árt annyival vezetnie, amennyivel végképp elveszi a mögötte haladók kedvét.

Akármit csinálsz, mindig lesznek, akik gyűlölnek érte.

A gyűlölködők sem rosszabbak, mint azok, akik merőben téves okból bálványoznak.

Nem számít, mit gondolnak rólunk az emberek. Az a lényeg, hogy saját magunkhoz hűek legyünk.

Hiába az erős láb, a pompás tüdő, a kar és az izmok, az elménél nincs hatalmasabb.

Mindig könnyebb fölzárkózni valaki mögé, és megelőzni, mint megvédeni egy címet.

Ha mennyiségileg mérhető sikert akarunk elérni, a kitűzött cél elérhetetlenné válik, vagy értelmét veszti egy idő után.