Stanislav Kostka Neumann

Nem tudván semmiért sem lelkesedni, már hinni sem tudok, szeretni sem tudok, és reményem, mint parafa-dereglye iránytalan hullámok szennyes árján csüggedten imbolyog.

Szereted, ha a hold mereng, és mindent ezüstös fénybe von? Éppígy varázsol a merengés tavaszi tájat arcodon.

Ha hatvanéves leszel, oly idős, mikor szív, ér elveszti már a rendjét, te is rádöbbensz - vendégként időz az ember itt -, porrá esel szét.

Ha nem vagy babonás, homlokodon szellő csak a halál.

Csak itt-ott néhanap, ha megpillantok közelemben az ágakon egy-egy énekes madarat, fog el gyermeki fájdalom, a vég riaszt meg engem, nem látni, hallani ily szépet lenn, a hant alatt.