IDÉZETEK A HAZÁRÓL
Hazánkon kívül bármerre menjünk, bárhol tartózkodjunk - kicsi nekünk a világ - oda húzódunk, a hol bölcsőnk ringott. Csak a kedves haza az, a melynek kebelén lelkünk nyugalmat talál.
Akinek az élete a pesti világban gyökerezik, hiába utazik Amerikába. (...) Az nem csak költemény, hogy "itt élned, halnod kell", hanem forró valóság.
Budapest gránátalma. Gránát, mert hétvégente robban, alma, mert sötétbordós piros hangulatú, és egy szimpla almaságában is egzotikus gyümölcs.
Hazát több módon lehet elveszítni, eltéphetnek, vagy kényszerülsz magad kivándorolni, de oly szörnyű egy sincs, mint amikor a hazád megtagad.
A hazafiság nem több, mint hűség egy birtokhoz, egy földhöz, amit nyolcszáz alkalommal hódított meg nyolcszázféle rendszer nyolcszázféle kultúrával, mégis mindig ez a legjobb.
Légy üdvöz, magyar föld. E fénylő nyári délben olyan vagy, mint a kenyér, mely most sült ki éppen, olyan barna, aranyos, olyan kerek, s mint a kenyér, telve vagy drága titkaiddal, s mint a kenyéré, szent a te neved.
Én azért élek itt, mert itt szeretek élni, nem pedig azért, mert a nagyvilágon e kívül nincs számomra hely.
Hazát több módon lehet elveszítni, de ő bennünket el nem veszt soha!
A hazafiak riszálják magukat, énekelnek, szavalnak, esküdöznek. De csak egyfajta igazi hazafiság van: ha valaki ott, ahol éppen van, teljes hűséggel és feltétlen erőkifejtéssel helytáll a munkájában. Ennek visszaható ereje van a hazára. Minden más csak vásári mutogatás és tányérozás.
Minden magyarnak meg kell tanulnia, hogy nem hagyhatja el a hazáját következmények nélkül. Ha megteszi, ha elmegy, akkor mintha a családját, a fivéreit és nővéreit hagyná el.
Magyarországnak is az a fő problémája, hogy Budapestet körülveszi egy ország.
A hazafiság szerintem nem valami pátoszos elragadtatás, hanem hétköznapi valóság. A hazádat is szeretheted úgy, ahogy a családodat, a kedvenc focicsapatodat vagy a kedvenc könyvedet. Ha tisztességes dolgokat teszel le az asztalra, hozzájárulsz valamihez, amit úgy hívunk, haza.
Lehet-e életünkben két nőt valóban szeretni, nem tudom; két hazát bizonyosan nem.
Mindenki magyar, aki annak vallja magát, és beszéli a mi gyönyörű és titkos nyelvünket.
Néha az a legjobb egy helyben, hogy onnan származol.
Haza. Négy betű, amelyek nehezebbek, mint húszezer elefánt.
Ha, mig részeg vagyok: boldog Volna a hon csakugyan, Bár örökké kéne élnem, Fiuk, nem láthatna éngem Soha senki józanan.
Ha oly hosszú lesz életünk, Mint kortyaink valának, Megérjük boldogabb korát A bús magyar hazának.
Ha a tollam hegyére piros-fehér-zöld pántlikát kötök, avval ugyanúgy nem lehet írni, mintha sarló-kalapács lenne ott vagy sábeszdekli. A tollam hegyén a tollam hegye kell legyen - meg egy kevés téma. A kokárda helye a szív fölött van kijelölve.
Gyermek vagyok bár, mégis jól tudom, Mi a legszentebb a föld kerekén, S hogy e szentségen akként függni kell, Miként a gyermek anyja kebelén. Igy csüggök rajtad, igy szeretlek én, Magyar hazám, kedves magyar hazám! Büszkén vallom be, hogy fiad vagyok, S áldom a sorsot, hogy te vagy anyám!
Nem csak a földjüket vesszük el azoktól, akiktől a szülőföldjüket elvesszük. A múltjukat is, a gyökerüket, identitásukat.
Tudnod kell, nincs kegyelem Bátor vér csorog az ereimben A tűz ugyanúgy ég a szememben, Ahogy régen elkezdtem.
Egyetlen hazánk van: ez a magyar nyelv.
Hol a szabadság, ott van a haza.
Ne féljetek, nem megyünk haza, Az már oly rég a másság temploma, Te csak szolga, rab vagy ott, Bár zsebedben útlevél ragyog.
Minket már régen nem hív a haza! Mely álmaink bölcsője, sírja volt, ma rákos fekély, rothadó kék-sárga folt.
Nagy a világ, annyi hely van, miért lenne muszáj ugyanott leélni az életünket, ahol végül is, véletlenül, megszülettünk?
Nem fogok én hazám dicsérője soha is lenni, mert az arra nem szorult, s egyébiránt magamat oly szoros kapcsolatban vélem hazámmal, hogy annak dicsérete nem látszik előttem helyesbnek, mint ha valami rokonomat vagy önszemélyemet magasztalnám.
Miképpen a hazának ártani nem szabad, azonképpen annak nem használni, mikor lehetne, nagy vétek.
Kiemelhetsz egy embert a szülőföldjéről, de a szülőföldjét sohasem emelheted ki az emberből.
Viszünk magunkkal magunkban eleget: szeretetet és gyűlöletet, emlékeket, élőket és halottakat, barátokat, ellenséget, régi és új életet, feleségeket, asztmát, allergiát - csak remélni tudjuk, hogy infarktust, rákot nem -, közös történeteket ezer szereplővel, megnézett filmeket és elolvasott könyveket, meg persze a magyar nyelvet, ezen gondolkodunk, beszélünk, sértődünk és nevetünk.
Utazni gyönyörű, de élni csak az ember hazájában lehet igazán.
Egy sirály vagyok, kinek nincs hazája, (...) csak szállok hullámról hullámra.
Az ember végül ott lesz otthon, ahol tizennégy és tizennyolc éves kora között élt.
A haza, az más, attól elválhatsz. Ha zsiványbarlanggá és hóhértanyává változott, töröld le lábadról a porát, mert szereteteddel semmire sem mégy.
Az ember, ha elhagyja a hazáját, elsőként az ékezeteket veszíti el a nevéről.
Ha az embernek választania kell a szülőföldje és a férje között, akkor szent kötelessége, hogy a szülőföldjét válassza.
Az a liberális, aki ezt is eltűri, meg azt is eltűri, nem pedig az, aki előírja, hogy a dolgoknak milyennek kell lenniük.
Az ember nem is tudja, mennyire kötődik egy helyhez, amíg el nem költözik onnan, és meg nem tapasztalja, mit jelent elszakadni és parafadugóként lebegni egy másik világ óceánján.
Menj! Mentsd meg lelkedet, szakítsd el láncaid. Hagyd el hajlékodat, mint holtak boltjait. Menj! Lelsz még jobb hazát, jobb földet, szebb szerelmet, De nem találsz sehol más lelket, mint a lelked. Hogy élhetsz, esztelen, hol szíved szégyen érte? Lelsz még hazát, hisz Alláh a Földet tágra mérte! S bár írva áll a sorsnál, hogy hol talál halálod, Menj csak, nem tudhatod, halálod hol találod.
Minden helynek megvan a maga illata. Hosszú távollét után Magyarország számomra mindig egy kicsit nyárierdő-illatú, még karácsonykor vagy szmogriadó idején is.
Még egy egyszerű gazdasági menekültnek vagy külföldi megélhetést kereső magyar szakmunkásnak is bátorság kell ahhoz, hogy maga mögött hagyja a biztonságot jelentő környezetet, amikor átlép az országhatáron.
Ha a Tavasz öleli a kerteket, s ígér künn dús aratást, Ha a szemed örül, ahogy lát lebegő virágszirom-havazást, Ha zápor s napfény zuhog, s frissít csipkefinom levegőt, Én itt maradok, sehova se megyek, nekem ez szép itt, e föld!
Az élet sehol se hibátlan - jól tudják nyugaton és érzik keleten -, Otthon ott vagy a világban, Ahova visszahúz a szerelem.
Nem szabadulhatsz a helytől, ahonnan jössz (...). Egy része mindig benned marad, akár a legvastagabb hagyma közepén a karcsú, fehér szív.