Michelle Obama
Az ember nem is tudja, mennyire kötődik egy helyhez, amíg el nem költözik onnan, és meg nem tapasztalja, mit jelent elszakadni és parafadugóként lebegni egy másik világ óceánján.
Reméltem, hogy egy szép napon olyan erős érzéseket táplálok majd valaki iránt, hogy az ledönt a lábamról, és az egész életemet a feje tetejére állítja az a mindent elsöprő szenvedély, amely a legszebb szerelmek sajátja.
Az életem során nemegyszer az a szerencse ért, hogy számos kitűnő és sikeres emberrel találkozhattam - a világ vezető politikusaival, feltalálókkal, zenészekkel, űrhajósokkal, sportolókkal, professzorokkal, vállalkozókkal, művészekkel és írókkal, úttörő munkát végző orvosokkal és kutatókkal. (...) Voltak, akik szegénynek születtek, vagy olyan életet éltek, amely sokunk szemében igazságtalanul tele volt nehézségekkel, és mégis úgy dolgoztak, mintha a világ minden privilégiuma megadatott volna nekik. A következőt tanultam meg: mindegyikük találkozott kétkedőkkel. Többeknek a mai napig hangos, stadionra való kritikusa van, olyan vészmadarak, akik minden apró ballépés vagy hiba esetén már harsogják is: én megmondtam! A zaj sosem ül el, de az általam ismert legsikeresebb emberek rájöttek, hogyan lehet ezzel együtt élni, hogyan kell olyan emberekre támaszkodni, akik hisznek bennük, és tovább haladni a céljaik felé.
Rendezett hátterem, szerető szívű családom volt, telt arra is, hogy átbuszozzak a városon az iskoláig, és este, amikor hazatértem, meleg vacsora várt. Ezeken túl semmit sem akartam kérni a szüleimtől.
A buszt nem lehet siettetni, ezt elárulhatom. Az ember felszáll és tűr.
A hanyatlást nehéz mérni, különösen akkor, amikor épp benne vagyunk a sűrűjében.
Felnőttként már látom, hogy a gyerekek már nagyon fiatal korban megérzik, milyen az, amikor leértékelik őket, amikor a felnőtteket nem érdeklik annyira, hogy segítsenek nekik tanulni. Az efelett érzett haragjuk rendetlenkedésben nyilvánulhat meg. Aligha az ő hibájuk. Nem rosszak. Csak próbálják túlélni a méltatlan körülményeket.
Egyvalamit megtanultam az iskolában: a gyerekek közti dinamika zűrös tud lenni. Bármilyen bájos jelenetnek vagyunk is tanúi a játszótéren, mögötte a folyton változó hierarchiák és szövetségek zsarnoksága húzódik.
A világon mindenki láthatatlan történeteket cipel magával. (...) Önmagában már ez megérdemli a tapintatot.
Az erős férfiaknak, akik valóban példaképek, nem kell megalázniuk a nőket, hogy ettől erősnek érezzék magukat.
1964. január 17. — amerikai ügyvéd, Barack Obama volt amerikai elnök felesége
Az igazán erős emberek felemelnek másokat. Az igazán hatalmas emberek pedig összehozzák a többieket.
Ha a jövőmet egyetlen standardizált felmérőn elért eredmény határozta volna meg, akkor nem lennék itt. Ez teljesen biztos.
Minden egyes gyermek kifogyhatatlan ígérettel jön a világra, függetlenül attól, hogy a szülei kicsodák, honnan származnak és mennyit keresnek.
Ha a rivaldafény mindig a profi sportolókra, zenészekre vagy hollywoodi hírességekre irányul, ha csak ezeket az eredményeket méltatjuk, akkor miért is hisszük azt, hogy a gyerekek prioritásként fogják kezelni a továbbtanulást?
Gyerekeink minden egyes kiejtett szavunkat, minden egyes cselekedetünket árgus szemekkel figyelik. Szülőként mi vagyunk a legfontosabb példaképeik.
Az életben háromféle barátra van szükségünk: aki előttünk jár, és akire felnézünk és követjük; aki mellettünk sétál, és az utunk minden lépésénél velünk van; és végül akiért visszanyúlunk, és magunkkal visszük, miután kitapostuk az utat.
Ha elbújunk, és nem határozzuk meg mi önmagunkat, igen gyorsan és helytelenül mások fognak definiálni bennünket.
Minél népszerűbb valaki, annál több az utálkozó.
A legkönnyebben úgy lehet semmibe venni egy nő mondanivalóját, ha házsártosnak állítjuk be.
A vetélés már-már zsigeri szinten magányos, fájdalmas és elkeserítő élmény. Ha megtörténik, könnyen élhetjük meg személyes kudarcként, holott nem az. Vagy tragédiaként, pedig attól függetlenül, hogy az adott pillanatban mennyire kétségbeejtőnek érződik, szintén nem az. Azt senki sem mondja el, hogy a vetélés gyakori jelenség, jóval több nővel megtörténik, mint gondolnánk, főleg ahhoz képest, hogy mekkora csend övezi. (...) Nem több egy természetes biológiai döccenésnél, amelynek során egy megtermékenyült petesejt, valószínűleg nagyon is jó okból, kénytelen volt kilökődni.
Amikor kisbaba van a házban, az idő megnyúlik vagy összehúzódik, egyetlen szokásos szabályt sem tart be.
A halál árnyékában a világon minden dolog abszurdnak és illetlennek tűnik.
Fájdalmas tovább élni a szeretteink elvesztése után. Egyszerűen fáj. Fájdalmas végigmenni a folyosón, vagy kinyitni a hűtőt. Fáj felvenni egy pár zoknit, vagy fogat mosni. Az étel íztelen. A színek elszürkülnek. A zene bántja a fület, ahogy az emlékek is. Ránézünk valamire, amit máskor szépnek találnánk - a bíbor égre naplementekor, vagy a gyerekektől nyüzsgő játszótérre -, és mindez valamiképp csak mélyíti a veszteségérzetet. A gyászt így, magányosan hordozzuk.
Egy dolog, ha valaki kikecmereg egy szorult helyzetből (...), az viszont egészen más, amikor valaki arra törekszik, hogy magát a szorult helyzetet szüntesse meg.
A világ megbillen, de az ember kénytelen alkalmazkodni, legyőzni az akadályokat, és ugyanúgy eljátszani a dalt, mint mindenki más.