Kányádi Sándor
1929. május 10. — 2018. június 20. magyar költő
A szavakat sem elég megőrizni, a vetőmagra is kell mindig gondolni. Bizonyára ezért próbálok verseket írni. Szavakat csíráztatni.
Hogyha nekem szárnyam volna, Délre szállnék, mint a gólya. Nem kellene óvodába járnom, aztán iskolába.
De azért jó mégse volna elrepülni, mint a gólya. Édesanyám bánatában folyton sírna énutánam.
Fekszel, sírodon fű nő, a fű közt szöcske szökdel; féreg bajlódik sarló- ívü szemöldököddel.
A vers olyan, mint a lábbeli: mindenki a maga lelki lúdtalpa szerint taposhatja.
Nincs kicsiknek meg nagyoknak szóló vers; csak vers van és nem vers.
Ahogyan a gyerekek plüssállatokkal játszanak, plüssfilmeket, plüsshősöket néznek a televízióban, meg mindenféle vizuális eszközökön, ugyanúgy eljött a plüssversek igényének, gyártásának, forgalmazásának korszaka is. (...) Ezek a plüssversek puhák, simák, ártalmatlanok, szőrből készültek! Nem okoznak fájdalmat, nem okoznak problémát, nem karcolnak, nincs titkuk, egyáltalán nincs is belsejük.
Badarság lenne azt mondani, hogy nem esik jól az elismerés. A legnagyobb díjnak és elismerésnek mégis azt tartom, hogy vannak olvasóim.
Az igazi költő esetében (...) csak halála után derül ki teljes bizonyossággal, hogy az volt-e, aminek hitték őt, aminek hitte olykor maga is magát. Akkor derül ki, hogy az unokák, dédunokák érdemesnek tartanak-e valamit kézbe venni.
Addig vagyunk magyarok, amíg magyarul beszélünk, magyarul gondolkodunk, magyarul tanulunk.
Egyetlen hazánk van: ez a magyar nyelv.
felköltöztek a szavak a mennybe csönd van csak az úr léptei kongnak az űrben
Nem az utcákon, bennünk száguld veszettül szirénázva, mibennünk vált a lámpa sárgára, zöldre; tágult pupillánk transzparense int legelőször szabadot megkönnyebbülten, látva, hogy nem minket ért a balszerencse.
Kívánhaté ember többet: derékaljnak szülőföldet s két cserefa tömött árnyát szemfedőnek.
a legárvább akinek még halottai sincsenek bora ecet könnye torma gyertyájának is csak korma álldogálhat egymagában kezében egy szál virággal