Al Ghaoui Hesna
Amikor a nyugati hatalmak azzal nyugtatják a lelkiismeretüket, hogy nem vállalhatnak szerepet minden helyi konfliktusban, egy rendkívül fontos tényezőről mélyen hallgatnak. Arra, hogy a vérontás sokszor arra vezethető vissza, hogy a gyarmatosítók figyelmen kívül hagyták az etnikai határokat, amikor annak idején meghúzták az egyes országok határait. Érdemes megnézni a térképet: számos ország határvonala olyan természetellenesen nyílegyenes, mintha vonalzóval rajzolták volna. Sok-sok népcsoport került mesterséges határok közé, felborítva az évszázados etnikai, hatalmi és vallási viszonyokat.
Ha szenvedést, háborút, rettegést vagy valamilyen különleges, emberfeletti kitartást lát az ember, mindig újraértékeli az életét. (...) Mindent ki lehet bírni. És tényleg, egyszer minden elmúlik.
Mindenkinek felelőssége van ezen a földön, mindenki formálja azt a világot, amiben él.
A háború azért borzalmas, mert az emberi élet szentsége, értéke elé valamilyen más ügy, tárgy vagy eszme kerül!
Felfoghatom úgy az életet, hogy ki vagyok szolgáltatva a sorsnak, Istennek, a végzetnek vagy épp a vak véletlennek. Szinte mindegy, melyiknek, a végeredmény ugyanaz: rettegek, hogy mi vár rám holnap. Próbálkozhatok, hogy mindent erővel irányítsak, de hiába. Aki kapálózik a vízben, az elsüllyed. Aki felfekszik a hullámokra, azt viszont kiviszi a tenger a partra. Felfoghatom úgy is az életet, mint egy játékot. Állhatok úgy hozzá, hogy pont azt értékeljem legszebb dologként, ami a legnehezebb: hogy nem tudhatom, mit hoz a következő másodperc. Hozhat ugyan rosszat, de ugyanúgy hozhat jót is! És ez tulajdonképpen izgalmas. Ha valaki megtalálja ennek a szépségét, talán még arra is esélye van, hogy boldogan éljen.
Nagyjából ötven százalékban a genetika dönti el, hogy ki képes a boldogságra. Ez sok embernek rossz hír. Jó hír viszont, hogy a maradék negyven-ötven százalék befolyásolható. Hogy mivel? Négy teljesen egyszerű dologgal. Jó cselekedettel (legyen az akármilyen apró), az emberi kapcsolatok ápolásával, konkrét célok kitűzésével és testmozgással.
Ez teszi a karácsonyfa. Furcsa kis érzelemkapukat nyit meg az emberben.
Elcseszett huszonegyedik század - odáig fejlődtünk, hogy meghódítjuk a világűrt, miközben a saját földünkön nem tudunk rendet tenni. Mi, a "civilizáció csúcsa", a szofisztikált életvitel megtestesítői, tétlenül nézzük, ahogy hús-vér emberek még ma is (...) lelövik, lebombázzák egymást elvekért, hatalomért vagy néhány száz négyzetméter földért.
Az újságíró hitel nélkül olyan, mint a pék élesztő nélkül. Masszírozhatja a tésztát kedvére, abból soha nem lesz kenyér.
A gyerek lelke olyan, mint egy bonyolult műszer: kiszámíthatatlan, mi okoz rövidzárlatot.
A térerő olyan, ahogy a mesék kezdődnek: egyszer volt, hol nem volt.
Háború idején megváltozik az értékrend, az ősi ösztönök törnek elő, és elnyomják a civilizációs beidegződéseket. Az életben maradás lesz az első számú szempont, minden más e mögé sorolódik.
Nem gondolom, hogy egy ember óriási köveket tud megmozgatni, de a közömbösséget sem fogadom el. Valahol mindenki felelős azért, ami ezen a világon történik.
A hírekben nap mint nap halljuk, hogy mi folyik a világ számos pontján, de lepereg rólunk, mert a halottak eközben számokká degradálódnak. (...) Az emberekhez csak az jut el, hogy valahol már megint öldökölnek, megint meghalt tíz ember - de abba már nem gondolnak bele, hogy az is valakinek az anyja, a testvére vagy a szerelme volt. Hogy egy egész világ pusztul el egy ember halálával.
A félelem (...) üzemanyagként hajt előre, vagy éppen hátra minket. (...) Igazi hajtóerő lehet, egyfajta benzin, ami sokszor váratlan tettekre késztet minket.
Ha valaminek meg kell történnie, azt úgysem tudom kikerülni - akkor viszont miért ne éljem úgy az életemet, hogy azt teszem, amit szeretnék?
Szabad félni. Sőt, kell is félni! A félelemtől nem megszabadulni kell - ha valaki erre vágyik, az kudarcra van ítélve. Ez a teljesíthetetlen elvárás ugyanis legfeljebb csak még több szorongást okoz. A félelemet megismerni kell, és a cinkosunkká tenni!
Ha már oroszlánok nem fenyegetnek minket, kitalálunk mi magunknak épp elég veszélyforrást ahhoz, hogy az a bizonyos füstjelző újra és újra beinduljon.
A félelem (...) fontos és jó érzés, ami segít kitapogatni a határainkat, sőt abban is segít, hogy meghaladjuk ezeket!
A félelem olyan, mint egy hatalmas, megzabolázhatatlan hullám. Amire megtanulhatunk ügyesen felfeküdni, és ha eléggé bízunk magunkban, akkor kellően ellazulva képesek lehetünk felvenni a hullám ritmusát. Ez esetben is dobál is minket egy darabig a hátán, de végül ad egy jókora löketet, amellyel kisodor minket a partra.
A félelem (...) lehet pozitív érzés, de csak ha érzékeljük és tudatosítjuk. Ha megismerjük a félelemet és mi hozzuk meg a döntést, hogyan féljünk: mások manipulációjának hatására, vagy bátran?
A szorongás egyenlő a félelem megszorozva a fantáziánkkal. És azért nehéz ellene harcolni, mert van egy megfoghatatlan eleme, és az maga a fantázia.
A legtöbb félelmünk a jövőhöz kötődik, vagyis nem kapcsolódik a jelen realitásához. Ilyenkor mindig megkérdezem: miért pazarolunk értékes perceket a jelenből valamire, ami nem is biztos, hogy bekövetkezik? Miért kötünk ehhez a fikcióhoz érzéseket? Ez azért van, mert nem a jelenben élünk. Elfelejtettünk jelen lenni a saját életünkben. Vagy a múlton rágódunk, vagy a jövőtől szorongunk. A félelem kezelésének egyik legfontosabb kulcsa pedig az, hogy vissza tudjuk magunkat hozni a jelenbe.
A gyermekkori élményektől kezdve az önbizalmon át sok mindenen múlhat, kinek milyen a küzdési képessége, de szerintem az egyik első és talán legnehezebb lépés, hogy az ember egyáltalán felismerje a félelmeit. Csak akkor képes beleállni szituációkba, és nem a félelme miatt, hanem annak ellenére cselekedni.
Vannak olyan helyzetek, amiket nem tudunk befolyásolni, ilyenkor a perspektívaváltás segíthet, hogy képesek legyünk a dolgokat bizonyos távolságból szemlélni, vagy azokra a dolgokra koncentrálni, amikre befolyással bírunk, ahelyett, hogy a körülmények áldozatának érezzük magunkat.
Az emberi természet nem eredendően ilyen vagy olyan, hanem rengeteg dolog formál minket, és képesek vagyunk változtatni. Ez sokszor akarat, támogatás kérdése is persze.
A háború két dolgot képes kihozni az emberből: a legjobbat meg a legrosszabbat.
A félelem jó és szükséges dolog a túléléshez, a szorongás viszont nem más, mint a félelem megszorozva a fantáziával. Pusztító, mert van egy megfoghatatlan eleme, és ez a képzelet. A szorongás a jövőben játszódik, a félelem beleránt a jelenbe.
A bulvársajtó (...) azokat a sztorikat kapja fel, amelyek valami számunkra idegen, érthetetlen, bizarr szokásról vagy hagyományról szólnak. Pedig a tradíciók, a társadalmi értékek mindenhol mások. A megértésnek, az elfogadásnak csak annyi lenne a nyitja, hogy ne a saját, európai értékrendszerünkkel akarjuk megérteni a másik kultúra mozgatórugóit.