Amy Harmon

Szerintem az emberek is olyanok, mint a festmények. Ha elég alaposan megnézed őket, már nem egy tökéletes orrot, vagy egy szabályos szájat fogsz látni. Nem a pattanások helyét fogod látni, és nem is gödröcskéket az arcon. Ezek fokozatosan elmosódnak, és hirtelen meglátod a színeket, az életet, és a szépség egészen új értelmet nyer.

A szeptember 11-i terrortámadást követő napokban és hetekben az élet visszatért a megszokott kerékvágásba, mégsem volt rendben semmi. Olyan volt egy kicsit, mintha az ember kifordítva vette volna fel a kedvenc pólóját: fel lehet ismerni, hogy ugyanaz a póló, mégis dörzsöl, kilátszik a varrás, kilógnak a címkék, a színe halványabb, és a felirat is visszafelé van rajta. Csakhogy, szemben a pólóval, a világot nem lehet visszafordítani. Örökre így marad, míg végül mindenki megszokja.

Felírtam a neved a szívembe Hogy a szívünk együtt verjen És amikor a legjobban hiányzol Csak végighúzom az ujjam a betűkön.

Sokszor úgy érzem, hogy a szépség akadályokat gördít a szerelem útjába. (...) Az ember néha egy arcba lesz szerelmes, és nem abba, ami mögötte van.

Olyan vagyok, mint azok a hópelyhek, amiket régen az iskolában csináltunk. Tudod, amikor összehajtogatsz egy papírlapot, és addig vagdosod, amíg ki nem jön egy ilyen hópehelyminta. Úgy nézek ki, mint egy ilyen papír hópehely, csak rajtam minden lyuknak neve van. És senki, se te, se én nem tudjuk befoltozni azokat, amiket valaki más hagyott maga után. Annyit tehetünk, hogy fogjuk egymás kezét, hogy ne essünk bele a lyukakba. Mert ha egyszer beleesünk, lehet, hogy soha többé nem tudunk kijönni.

A doboz miatt megkívántam a sütiket, miközben nem is volt semmilyen süti. Azt hiszem, hogy néha egy szép arc is ugyanilyen félrevezető tud lenni, és sokan nem veszik az időt és a fáradságot, hogy a doboztető alá nézzenek.

Lehet, hogy mi mindnyájan a kirakó egy-egy darabkája vagyunk. Egymás mellé kerülünk, és létrejön az, amit életnek hívunk. Senki sem tudja, mi az ő szerepe, és azt sem, hogy mi lesz az egészből. Lehet, hogy a csodák, amiket megtapasztalunk, csak a jéghegy csúcsát jelentik.

- Mindig meglepődöm, hogy Jézus nem volt jóképű. Isten miért nem teremtett neki olyan külsőt, ami illett a belső értékeihez? - Ugyanazért, amiért hitvány jászolban született, egy elnyomott nép gyermekeként. Ha szép vagy hatalmas lett volna, az emberek a szépsége és a hatalma miatt kezdték volna el követni - ami nagy-nagy hiba lett volna.

Azóta szeretlek, hogy Hamletet idéztél nekem, azóta, hogy azt írtad, jobban szereted az óriáskereket, mint a hullámvasutat, mert az életet nem szabad teljes sebességgel élni, hanem meg kell tanulni vágyakozni, és értékelni azt, amit a sorstól kapunk.

Lehet, hogy van egy nagyobb cél, egy nagyobb terv, amihez mi csak egészen apró dolgokat tudunk hozzátenni. Mint például azok az ezerdarabos kirakók. Képtelenség egyetlen darabból megmondani, miként fog kinézni az egész kép. És nincs meg a doboz sem, hogy az alapján próbáljuk meg kirakni.

Bárcsak jobban hasonlítana az élet a könyvekre! (...) A könyvekben soha nem halnak meg a főszereplők. Ha meghalnának, értelmetlenné válna a történet, vagy egyszerűen vége lenne.

Hisszük, hogy van cél. Hisszük, hogy a világ több, mint amit látunk belőle. Hisszük, hogy tanulhatunk a veszteségeinkből, hiszünk a szeretet erejében, és hiszünk abban, hogy ott rejtőzik a szépség, amely csodálatosabb annál, mint amit a szemünk képes meglátni.

Volt már veled olyan, hogy annyi ideig néztél egy festményt, hogy elmosódtak a színek, és a végén már nem is tudtad, mi van a képen? Eltűntek a formák, az arcok, az alakok, és csak a színek maradtak meg, a kavargó, örvénylő színek?

Sokkal könnyebb elfogadni a történteket, ha azt gondolom, hogy Istennek semmi köze az egészhez. Ha azt gondolom, hogy egyszerűen ilyen az élet. Senki sem különleges, de közben mindenki egyformán az. Érted, hogy mondom? Akkor bele tudok törődni. De azt nem tudom elfogadni, hogy a te imáidat meghallgatja Isten, az övéket pedig nem.