IDÉZETEK A GYÁSZRÓL
A siralomdal hangereje úgy nő bennem, mint a kabócák dala: először csak kettő szól, majd száz, míg végül az egész világ a vágy kórusává nem lesz.
Hány évszázada létezik emberi civilizáció? És még mindig nem tudunk semmit a halálról. A saját életünkkel vagyunk elfoglalva, csak hogy ne kelljen a végtelen ködre gondolnunk, ami utána következik. Vagy azok a napok járnak a fejünkben, amelyek lehettek volna még, egy beszélgetésre, amelyre még sort kellett volna kerítenünk, a kibékülésre, a bátorító szavakra, az évődésre. Ha maga az elmulasztott beszélgetés a halállal tárgytalanná vált is, ezeknek a dolgoknak a hiánya akkor is a veszteség érzését kelti bennünk. Mindaz, ami még lehetni lehetett volna.
Fél életünkben ismertük egymást. Láttalak magabiztosan, mámoros boldogsággal mosolyogni. Láttalak összetörten, megsebzetten, elveszetten. De így még sosem láttalak. Megtanítottál rá, hogy a szépséget keressem. A sötétségben, a pusztításban is megtaláltad a fényt. Nem tudom, milyen szépséget, milyen fényt találok majd itt. De megpróbálom megkeresni. A kedvedért. Tudom, hogy te is megtennéd értem. Olyan sok szépség volt a közös életünkben. Talán ott kellene kezdenem.
Kitüntetett pillanat az élettől vett végső búcsú napja. Szomorú nap, az igaz, de egyben nagyszerű is, így át lehet érezni és meg lehet ünnepelni a véget. Egy jól sikerült búcsúztatás emléke örökre elkíséri az embert.
A halál miatti elkeseredés Elpusztította magát a szeretetem tárgyát, Ám a halál ténye Nem pusztíthatja el mindazt, amit tőled kaptam. Kezdek rádöbbenni, hogy az életedre kell gondolnom, nem pedig a halálodra, és arra, hogy elmentél közülünk.
Elég volt a gyász, a dal. Ami megholt, föl nem támad. Haszontalan minden bánat! Haj rá étel, dal, ital.
Nincs abban semmi szentségtörés, ha a halált az élet részeként kezeljük. Az sem szentségtörő, ha nem sírunk egy temetésen. Vagy az, ha nyitva a koporsó, hogy meg lehessen nézni a halottat. Nincs szentségtörés a torban, nincs szentségtörés a temetés utáni nevetésben. Nincs szentségtörés abban sem, ha az özvegy vagy a gyászoló unoka nem visel feketét. A gyász nem néma. A gyász pontosan ugyanannyira sokféle, mint az élet vagy a halál. A gyász ordíthat, sírhat, nevethet, kiabálhat, de még poénkodhat is. És örülhet is annak, hogy élt az a valaki velünk, és szerethettük addig, amíg az élet ezt szabta ki.
Abban a pillanatban, amikor meghal valaki, hirtelen ránk zuhannak a többletjelentések, minden mondata, szava, gesztusa felértékelődik, és ezzel együtt gőzbe von a lelkifurdalás, a gyötrelem a kimondatlan, a pótolhatatlan, a megismételhetetlen miatt, nem mondtam el neki vagy nem mondtam elégszer, nem kérdeztem meg, nem voltam ott, nem öleltem át, nem hívtam meg egy sörre, nem veregettem hátba, nem hívtam fel, és már soha többé nem is tehetem, és aztán eltelnek ezek a pillanatok, enyhül, csillapodik az önvád, és lassacskán minden visszatér a szokásos medrébe, megy minden tovább - ugyanúgy -, a következő halálig.
Az élők szíve a holtak igazi temetője.
Léteznek olyan hiányok, amelyek sosem múlnak el, és amelyeket nem lehet semmiféle munkával elmulasztani. Nem is kell. Ezek a hiányok tesznek azzá, aki vagy.
Onnan tudhatjuk magunkról, hogy jól állunk a gyászfeldolgozással, ha az elveszett szerettünk belsővé válik. Ilyenkor jövünk rá, hogy igazából nem vesztettük el, mert mindig bennünk van. Az, aki én voltam, a vele való kapcsolatomban, az mindig bennem lesz, azt soha senki nem veheti el tőlem.
Ki legtöbbet örökölt, Annak van a legjobb kedve; Ott van a mult elfeledve, És eladva az a föld.
Bárcsak azt mondhatnám, hogy elmúlik a fájdalom... de nem múlik el. Viszont könnyebb lesz. (...) Azt hiszem, mindig is fájni fog... de hogy őszinte legyek, nem akarom, hogy a gyász végleg eltűnjön. A fájdalom... azt jelzi, hogy emlékszem arra, akit szerettem. A gyász mutatja, hogy még érez a szívem, hogy szerettem, és ez csodálatos dolog.
Nehéz a búcsú, Ha nem lesz már kitárt kar. Fájó a búcsú, Szeretettől szakasztó. Sokáig szól a búcsú, Halál haláláig. De veled marad az elveszített. Gyöngédsége erősség. Derűje magasztosság. Tisztessége tisztaság. Az elveszítettet megleled.
A temetés után kezdődik igazán a gyász.
A közkedvelt mondás, hogy "Az idő minden sebet begyógyít" nagyon félrevezető lehet. Az idő csak lekerekíti a fájdalom éles sarkait, hogy lehetőségünk legyen gyógyulni. De a fájdalom egy része örökre velünk marad. Az idő segít az átmenetben, de nem gyógyít. Erre nincs gyógyszer.
A halál szívfájdalmát semmi sem gyógyítja, A szerelem emlékét senki el nem lopja.
A gyászoló a kezdet kezdetétől ösztönösen menekülni akar onnan, ahol a dolog történt - de ha enged ennek az ösztönnek, az a legtöbb esetben rendkívül károsnak bizonyul, mert fölöttébb kétes értékű luxus az, ha az ember lemond a megváltozott valósággal való szembenézésről.
Egy gyászszertartáson könnyeket hullajtó vajon a szemével sír, vagy a szívéből fakadnak a könnyek?
Oly közeli (...) e gyász, hogy könnyeket, s nem szavakat fakaszt.
Minek rendezünk temetést? Ő már úgysem láthatja ezt a felhajtást. Magunknak rendezzük, magunkat dobjuk bele abba a sírba, nem is a halottat.
Néha egy végtag elvesztéséhez hasonlítják valakinek az elvesztését... "Ó, mintha elvesztettem volna a jobb karomat", mondják. De egyáltalán nem olyan. A kar vagy láb nélküli élettel meg lehet birkózni. De egy gyermek elvesztését nem lehet feldolgozni, soha nem lesz könnyebb.
Sokszor a temetés kapcsán jut el a gyászolóhoz az a tény, hogy valakit valóban, végleg elvesztett.
Amikor elveszítünk valakit, azt képzeljük, hogy mi vagyunk az egyetlen vesztesek a világon. Pedig nem így van.
A gyász olyan hely, ahová az ember egyedül megy. Olyan, mint egy ajtók nélküli szoba, és az, ami ott történik, meg mindaz a harag és fájdalom, amit az ember érez, arra való, hogy ott is maradjon, senki másnak semmi köze hozzá.
Minden vallásnak, minden országnak, minden kultúrának, a halál mindenkinek mást jelent. Máshogy tisztelgünk a halottak előtt, máshogy gyászolunk. Máshogy lépünk tovább. Lehet, nem vagyok szakértő, de van tapasztalom az emberek elvesztésében.
Elveszteni a fivért annyi, mint elveszteni valakit, akivel megoszthatnánk az öregedés élményét, akitől azt várnánk, hogy sógornőt és unokaöcsöket hoz, olyan lényeket, akik benépesítik életünk fáját, és új ágakat adnak neki. Elveszteni az apát olyan, mint elveszteni valakit, akitől útmutatást és segítséget kapunk, aki úgy támaszt alá, ahogyan a fatörzs támasztja alá az ágait. Elveszteni az anyát olyan, mintha a napot vesztenénk el a fejünk fölül.
A veszteség tudatosíthatja saját létezésünket.
A gyász olyan, mint egy kristálytiszta vízbe cseppentett tintapaca. Idő kell, amíg eloszlik, a sűrűsége ritkásabbá válik, és amíg képesek vagyunk elfogadni, hogy a víz sosem lesz már olyan, mint volt.
A gyász furcsa dolog, főleg, ha váratlanul jön. Olyan, mintha durván letépnének egy tapaszt, és lejönne a legfelső réteg a bőrről. Nálunk is ez történt: feltárult a felszín alatti mély, amely egyetlen családban sem valami szép látvány.
Olyan a gyász, mint amikor jövünk le a hegyről, és nagyon messziről látjuk az alaptábort. Még órák, mire odaérünk, és az ember legszívesebben leugrana, hogy ott legyen végre, de nem lehet, mert gleccserek és szakadékok között vezet az út. A gyászban is ezt érzi az ember. Legyen már vége, valamivel töltsük ki azt a hatalmas, fájdalmas űrt. Egy új kapcsolattal vagy bármivel, csak ne legyen ez a rettenetes fájdalom. De ez az, amit nem lehet. Le kell menni azon az úton, ami az alaptáborhoz, az újrakezdéshez vezet. És nincs másik, csak az a hosszú, nehéz, hasadékokkal tarkított út, itt kell lebotorkálnod a kimerítő csúcsmászás után, hullafáradtan, miközben tűz rád a nap, és töri a lábadat a bakancs. Ehhez kell egy pszichológus vagy egy felkészült lelki gondozó, aki az úton tart és mondja, hogy csak menj tovább. Nem lesz jó a másik út, mert az a szakadékba visz.
Az emberek élete egy gyönyörű szőttes. A sátán időnként ollóval belekap a szőttesbe, de Isten azon nyomban ott van, és már bogozza is össze a szálakat. (...) Tök mindegy, mit vág el a sátán, végül a szőttes mégis szép lesz.
Az új nem azt jelenti, hogy kiraktuk a régit. Az első jelenléte pedig nem azt jelenti, hogy az új már be se léphet. A kettőt egészségesen integrálni kell.
Van, akinek az a sorsa, hogy örökké a szívedben maradjon, még ha távozik is az életedből.
A vetélés már-már zsigeri szinten magányos, fájdalmas és elkeserítő élmény. Ha megtörténik, könnyen élhetjük meg személyes kudarcként, holott nem az. Vagy tragédiaként, pedig attól függetlenül, hogy az adott pillanatban mennyire kétségbeejtőnek érződik, szintén nem az. Azt senki sem mondja el, hogy a vetélés gyakori jelenség, jóval több nővel megtörténik, mint gondolnánk, főleg ahhoz képest, hogy mekkora csend övezi. (...) Nem több egy természetes biológiai döccenésnél, amelynek során egy megtermékenyült petesejt, valószínűleg nagyon is jó okból, kénytelen volt kilökődni.
A szeptember 11-i terrortámadást követő napokban és hetekben az élet visszatért a megszokott kerékvágásba, mégsem volt rendben semmi. Olyan volt egy kicsit, mintha az ember kifordítva vette volna fel a kedvenc pólóját: fel lehet ismerni, hogy ugyanaz a póló, mégis dörzsöl, kilátszik a varrás, kilógnak a címkék, a színe halványabb, és a felirat is visszafelé van rajta. Csakhogy, szemben a pólóval, a világot nem lehet visszafordítani. Örökre így marad, míg végül mindenki megszokja.
Olyan vagyok, mint azok a hópelyhek, amiket régen az iskolában csináltunk. Tudod, amikor összehajtogatsz egy papírlapot, és addig vagdosod, amíg ki nem jön egy ilyen hópehelyminta. Úgy nézek ki, mint egy ilyen papír hópehely, csak rajtam minden lyuknak neve van. És senki, se te, se én nem tudjuk befoltozni azokat, amiket valaki más hagyott maga után. Annyit tehetünk, hogy fogjuk egymás kezét, hogy ne essünk bele a lyukakba. Mert ha egyszer beleesünk, lehet, hogy soha többé nem tudunk kijönni.
Fájdalmas tovább élni a szeretteink elvesztése után. Egyszerűen fáj. Fájdalmas végigmenni a folyosón, vagy kinyitni a hűtőt. Fáj felvenni egy pár zoknit, vagy fogat mosni. Az étel íztelen. A színek elszürkülnek. A zene bántja a fület, ahogy az emlékek is. Ránézünk valamire, amit máskor szépnek találnánk - a bíbor égre naplementekor, vagy a gyerekektől nyüzsgő játszótérre -, és mindez valamiképp csak mélyíti a veszteségérzetet. A gyászt így, magányosan hordozzuk.
A halottainkkal úgy vagyunk, hogy eleinte, ha róluk álmodunk, ébredéskor keserű haragot érzünk: miért csak álom volt, hogy élnek? Később lassan-lassan alábbadja az ember, és ébredés után is hordozza magával az álom andalító, jó érzését: legalább álmomban éltek, gondolja, s már szívesen álmodik róluk.
Szeretni, majd elveszíteni valakit sokkal rosszabb annál, mint ha ez a személy soha nem is volt jelen az életünkben.
A gyász nem az az időszak, amikor a megjelenésünkkel kellene foglalkoznunk. A gyásznak nem lehet része az effajta megítélés. Mindenkinek meg kell engedni, hogy úgy gyászoljon, ahogy a legjobb neki. Ezzel a gyászolóknak kedvezünk.
A szeretteink sosem halnak meg. Réges-régen Omai mondta ezt. Igaza volt. Mert nem halnak meg, teljesen nem. Bennünk élnek tovább úgy, ahogy mindig is éltek. Mi óvjuk a fényüket. Ha élénken élnek emlékeinkben, így is képesek nekünk utat mutatni, mint a rég kihunyt csillagok fénye, amely ismeretlen vizeken is segíti a tengeren való tájékozódást. Ha már nem gyászolunk, és odafigyelünk rájuk, képesek megváltoztatni az életünket... azaz megváltoztatnak minket.
A legrosszabb dolog a világon az, ha elveszítjük azt, akit szeretünk. Olyan, mintha egy láthatatlan verembe esnénk, és csak zuhannánk, zuhannánk és sose lenne vége. A világot ugyanis azok teszik barátságos és biztonságos hellyé, akiket szeretünk, és ha hirtelen örökre eltűnnek, semmi sem tűnik többé barátságosnak és biztonságosnak.
Senki nem gyászol egyformán, de a fájdalom, amit érzünk, valós és senkinek nincs joga lekicsinyelni vagy helyteleníteni.
Óhatatlanul találkozunk olyanokkal, akik úgy gondolják, hogy nem kéne gyászolnunk a kedvencünket - szerintük csak egy állat, bármikor pótolható. A véleményük azonban csak az ő érzelmi szegénységüket tükrözi...