Balási András

Ne vádolj senkit, te lökted el azt, ki magát feladva tényleg szeretett. És itt van a cél, az áhított semmi,
a pillanatonként mind kevesebb.

Miért a harc s miért nem az öröm, az egyszerű, derűs dolgok, a hűvös esők, a sápadt fények a ködön, miért a harc s a küzdés árnya üldöz.

Miért nincs erő visszahozni azt, mi kifoghat a kegyetlen időn, a leheletnyi halovány vigaszt?

Miért a másik út tűnik, dereng úgy mindannyiszor, akárha jobb lehetne, s mi eltévedten, tétovázva járunk úttól-útig, középutat keresve,
míg megtanuljuk, hogy nincsen középút, sorra lépvén végtelen végletekbe, s csak miután már végképp leroskadtunk, pillantunk kérdőn önnön lépteinkre?