Bert Hellinger

A megálmodott boldogság semmit nem ér.

A bölcsesség mindig úton van, és célhoz ér, de nem azért, mert keres. Hanem azért, mert növekszik.

A legmélyebb valóság nem a boldogság, hanem a fájdalom. Ez a legvégső valóság. (...) A fájdalom teszi lehetővé, hogy búcsút vegyünk az átmenetitől.

Valamit elengedni annyit jelent, mint megváltozva tovább menni.

A szerelem azért is vak, mert a szerelmes ember nem olyannak látja a párját, amilyen valójában. Csak fokozatosan tanulja meg olyannak látni, amilyen, és azért szeretni, amilyen.

Az fél a szeretettől, aki nem szeret. A szeretetben az ember elfelejtkezik a félelemről. Olyan, mint a háború: csak a hátországban élők félnek, akik a fronton harcolnak, azok nem. Lépj előre, a legelső frontra.

Sok ember üldözi a boldogságot, mert úgy vélik, hogy nekik kell utolérniük. Ilyenkor mintha szemellenző lenne rajtuk, csak rohannak és rohannak. Pedig a boldogság valójában utánuk fut, és nem tudja beérni őket, mert annyira gyorsan szaladnak a boldogság után.

A jövő az, ami kikerülhetetlenül halad felénk. Aki megpróbálja megragadni a jövőt, fogságba kerül. A jövő rabláncra fűz bennünket.

Talán jobb, ha csak akkor nézünk szembe a halállal, amikor eljön az ideje, és akkor is csak addig, amíg összhangba kerülünk vele. Utána folytatódik a megszokott élet. Ismeritek a híres történetet Konradinról, az utolsó Hohenstauf-uralkodó hűséges alattvalójáról? Amikor Olaszországban fogságba esett a királlyal együtt, egy várba zárták, és egy fogolytársával gyakran sakkozott. Az egyik parti közben megjelent egy követ, aki közölte vele: " Egy óra múlva ki fognak végezni". Tudjátok, mit válaszolt? "Játszunk tovább." Nem is kell mást tenni, ha él az ember, mint élni.

A szeretet egyfajta vívmány. A cselekvésből származik, valamint a saját határaink megtapasztalásából. Határaink vannak a jóban, csakúgy, mint a rosszban. A szeretet alapvetően csak annak a felismerése, hogy az emberek különbözőségeiben egy mélységes közösség rejlik. A legmélyebb szeretetként éli át mindenki, ha elfogadják őt olyannak, amilyen. Mindenki szükségszerűen olyan, amilyen, nem is tudna másmilyen lenni. Mindenki attól ő maga, hogy olyan, amilyen. Bár az illető másmilyen, mint én vagyok, és én másmilyen vagyok őhozzá képest, de mindketten elfogadjuk egymást. Ez a tulajdonképpeni szeretet. Nem az, hogy átölelek valakit, vagy ilyesmi. Az csak a felszínesség. A szeretet alapvetően nem más, mint összhangban lenni a legmélységesebb erőkkel, tehát van benne valami vallásos jellegű. Azt is mondhatjuk, hogy ez maga a vallás: összekapcsolódom valami mélységessel, anélkül, hogy fürkészném.