Gyóni Géza

Mondhatlan kín tép néha-néha S a féktelen vágy elragad - Szeretnélek keblemre vonni, Csókolni hosszan ajkadat.

Ne (...) kívánd e szót: örökre! Vesd meg, ki mondani meri. A végtelenséget csúfolja, Mert nincsenek csak percei.

Vigye a levelem Bugó galamb szárnya, Az én édesemnek Szép Magyarországba. Mondja el fennszóval: Semmi bajom nincsen. Mondja el halkabban: Megszakad a szivem.

Szeretlek. Tudom, érzem én: Te nem lehetsz soha enyém - Enyém csak az álom, a dal - Szeretlek, te élő ravatal!
Virágtalan nyaram virágát Föléd szórom - és körül szállják Fejed a szomorú, árva dalok... Szép temetés lesz, s én is meghalok.

Oh várlak én is, várva várlak, Téged, te fénye felhős éjszakámnak. Remegve ejtem halkan a neved, Hogy áruló szellő se értse meg. Csak úgy reppenjen könnyű álomszárnyon Tehozzád, édes, szép álomvilágom.

Valami kinzó bánat ül rajtam, Mintha egész föld ülne szívemen - S szinte tudatlan suttogja ajkam: Elment - s nem látom tán sohasem.

Vesd meg, ki így susog: örökre. Szeresd, ki csókol s nem ígér. Örökre szánt fanyar kötésnél Egy csókterhes perc többet ér!

Ne mondd ki ezt a szót: örökre. Ne búsítsd senkinek szívét, Mondd te csak azt, hogy - most szeretlek, Mert a jövő perc nem tiéd.

S én arra gondolok, - ha egy nap Nem vón álarc az arcokon: Vajjon megismerné- e egymást A jó barát, testvér, rokon?

Hogyha abból, ami elmúlt, Megtérne egy pillanat, Hogyha újra összejönnénk Visszalopnánk a nyarat!

De nem sajnállak, elveszett rímek, ti, Miket az úton elrebegtem én - Mert érezem, hogy szótalan szerelmünk Édes beszéde - legszebb költemény.

Elűzlek, mint a nap az égről A fényes hajnalcsillagot - Habár a fájdalom terhétől Napestig összeroskadok.

A szerelemben nincsenek évek, A szerelemben csak csókok vannak. A szerelemben jaj a fösvénynek! A szerelemben csak azok élnek, Kik szerelemből mindent odadnak.

Küldjétek el őket csak egy éjszakára, Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára. Csak egy éjszakára: Hogy bujnának össze megrémülve, fázva; Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna; Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét, Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!