Gyurkovics Tibor
Áltatás megmaradni lelkünk sebeivel szabadságot pótolni nem lehet semmivel.
A vers valami éteri magány, amit mégis meg lehet osztani. Egyetlen pont, melyben benne csillog a világegyetem, mint pupillán a könny.
Nem akarok érdekes lenni, csak egyszerű.
Sokszor nem azzal hitelesítünk valakit, hogy megértjük, hanem azzal, hogy elfogadjuk.
Ahogy korosodunk, egyre jobban előjönnek ősi tulajdonságaink. Egyre vadabbul, egyre keményebben. Nem bölcsebbek leszünk, hanem egyre magunkabbak. Egyre apánkabbak, egyre anyánkabbak.
Csak azokat szeretjük igazán, akik alkatunk mélyéhez tartoznak. A többi - merő keresés, ügyetlen erőlködés, akármilyen sok helyet foglalnak el az ember életében. Üresjárat.
Szerelmes volt. Szerelmében feloldódott, mert szeretett, nem pedig szeretetet keresett. Én is. Mert nem szeretetet kerestem - szerettem. Ezt kaptam tőle ajándékba. A lénye úgy fürdött a létben, mint más a tengervízben; ahogy másra a nap zuhog, úgy állt a szerelemben.
Szeretlek. Gyöngyöm a gyöngyöd Tiéd a sóm, kanalam mezítlen kell idejönnöd, hogy rádadjam, ami van.
Rádadjam ruhául a tájat s a bíbor nagy hegyeket el kell, hogy bírja a vállad mindent, amit szeretek.
Azt hittem, hogy világ csudája vagy, őrjöngés, álom, nyíló végtelen, ma azt tudom, hogy ha nem vagy velem, nem vagyok, nem játszom, nem létezem, felhők fehérje a szemembe fagy. (...) Azt hittem, hogy világ csudája vagy, de annál sokkal fontosabb.
Tapogatom az arcod. Ez az arc. A végtelen. A minden arcok arca. Nem látom már, csak amit te akarsz, az ölelés zsákjába vagyok varrva,
ezer öltéssel a húsomba szúr minden kis izmod, mint a tű. Mi szorít össze veled ily vadul? Szeretlek. Olyan egyszerű.
Az oltalom az oltalomban a két karod a két karomban a szerelem a szerelemben a két szemed a két szememben.
Hogy szorítottam oltalomban a két karját a két karomban a szerelemben hogy szerettem a két szemét a két szememben!
Az ember csak idegeneket szeret igazán. Akiket nem ismer, akik tele vannak titokzatossággal.
Álmom álmodnak megfelel és ez a baj és ez a jel hogy össze-visszasimulunk és álmodunk és álmodunk.
Mi ketten már egyek vagyunk és soha el nem szakadunk te nélkülem én nélküled többé már soha nem leszek ugye szeretsz?
Hogy fölragyogjak neked mint a nap neked tartogat minden alkonyat.
Tudod, hogy mi a szerelem? - hogy vele igen - Vele nem
Hogy mi a tűzbocsátkozás? - csak ő legyen és senki más.
Talán azért jutalmaz engem Isten ilyen nagy szerelemmel mert eddig semmiben se hittem csak éltem csillagokkal szemben.
Bőröm ruháját is leoldom, hogy lelkemig érj.
Nincs titok csak annyi hogy szeretni csak azt lehet aki nagyon tud visszaszeretni.
Ma már tudom, az igazán bátor férfi vagy nő, az maga meri a színes kavicsok közül a szenvedést választani. Nem úgy értem, hogy nap mint nap belepusztuljon az ember, hanem hogy a sorsát, benne magát, a másikat elvállalja.
Én mindenre emlékezem Hogy szép voltál. Gyönyörűen hordtad a vállad, a fejed s halálosan szerettelek.
Torkomig ér gyűlöletem: senkivel se - Vele igen!
És kerülöm és megvetem és átkozom - és szeretem!
Neked babuskál mindegyik levél, amely szerelmes ujjaidhoz ér,
ha végül végig egy leszek veled: szerelem-nyár, szerelem-őrület
láng legyen testünk és láng a ruhánk, ahogy maga az isten szabta ránk...
Olyan közel vagy, hogy tested szöge egész a szemgolyómat éri, fordulnék, törnék kifelé, de arcod elől nem tudok kitérni,
el nem fordíthatom a fejem, a szemben-lét fáj, kínzó, gyáva helyzet, az arcomat szorítja a kezed, hogy ordítani tudnék - s csak szeretlek.