Huguette de Broqueville
belga származású írónő
Testvérek között hamar átadódnak a titkok, soha nem maradnak egészen rejtve.
A szeretet igazságtalan. A szeretett lényt soha nem érdemeiért szeretjük. Szeretjük, és kész.
Nincs szebb, mint az élet, ha hagyják, hogy kiteljesítse magát. (...) Mint a fű és a fák, ha növekedhetnek, és akkor halnak meg, amikor elérték a teljességet.
Nem te teszed a jót, Istené a jóság, a te szavaid és cselekedeteid által is ő szól.
Annyit ér az igazság, ahány barátot szerez neked.
A lélek akkor is méltó rá, hogy meghallgassák, ha ő maga nem hallja meg mások szavát.
A demokrácia minden egyénnek hatalmat ad, tehát mindenki potenciális ellenfél.
Mindannyiunk lelke mélyén ott pislákol a picike fénysugár, de lesben áll az indulatok sötét árnya és a gyilkos vágy is.
Isten a cselekedetekben, a tekintetben, a gesztusokban, a mosolyban, a viselkedésben él.
A halál az ateisták szemében botránykő, a keresztényekében a reménység kihívása. Úgy érkezik, mint a tolvaj, sosem tudni előre az órát.
A halál az élet misztériuma. Mindig a szemünk előtt lebeg, és örök rejtély marad. Az élők látják, hogyan ügyködik a testben, milyen kitartó munkát végez rajta születésétől fogva, és csak akkor ütköznek meg rajta, amikor mozdulatlan misztériummá merevedik.
Az élet, amely megelőzi a halált, vajon adhat-e valami értelmet az eleve elrendelt felbomlásnak, a mozdulatlanság elkerülhetetlen és hátborzongató realitásának?
A megbocsátás nem mossa el a fájdalmat. Nem jelenti azt, hogy alávetjük magunkat az ellenfélnek. Nem jelenti, hogy nyalogatni kellene a sebeket osztó kezet. A megbocsátás büszke, és fölülemelkedik a kavargó érzések zűrzavarán. A megbocsátás kilépés a fényre, mintha a sérelmek feledésbe merültek volna. Mintha az, aki fájdalmat okozott nekünk, nem is tett volna semmi rosszat, mintha a sebeket osztó kéz nem zúzta volna szét a szíveket. A megbocsátás önnön ellentétét is látja a gonoszban. Benne is meghallja, amit csak ő hall: a szeretet himnuszát.
Az ember meghal, s szinte mindig idő előtt.