IDÉZETEK ANYÁK NAPJÁRÓL
Az anyák halhatatlanok. Csak testet, arcot, alakot váltanak; egyetlen halott sincs közülük; fiatalok, mint az idő.
Ha küszködök, ha vétkezem, A kezedre emlékezem: Mért nem vagyok most is veled, Lázas, nyöszörgő kisdeded? Fejem öledbe hajtanám, Fehér kezed omolna rám, És mondanám, mint hajdanán, Anyám, anyám! anyám, anyám!
Kedves vagy így, Anyám, hogy most fölém borul hajadból mind a hófehér, és úgy dajkálsz szemed sötét ölén, hogy megszeret az ég és fölcserél; s így szinte jó, ha széthullok én, mint fény a felkavart patak vizén.
Aki jó volt hozzád, az volt az anyád, minden pillanatban gondolt ő reád. Ha sorsod megvadult, s látta, hogy elüt, félretolt az útból, s elé ő feküdt.
Néztem anyut, ahogy megtesz mindent, és rájöttem, hogy soha nem leszek képes teljesen elszakítani magam tőle. Nem számít, mennyire vagyok erős vagy gyenge, anyu a részem, épp olyan fontos, mint a szívem. Soha nem leszek olyan erős, hogy meg tudnék lenni nélküle.
Anya csak Nő lehet. Ez az ő kiváltsága. Az ő hivatása. A legszebb és legnehezebb. A legnehezebb, hiszen olyan hivatás, amely sosem ad szabadságot, soha nem enged pihenőt, állandó figyelmet, szeretetet, odaadást kér, vár, követel. Ám mégis szép. Mert csak ő ismeri a titkot. Az anyai szív titkát. Hogy miként válik egy új élet önálló emberré.
Az anyák olyanok, hogy maminak szólítjuk őket, meleg a nyakuk meg a válluk, ahová a fejünket fúrjuk, és jó szaguk van. Az anyák mindig (mindenkor, bármikor etc.) velünk foglalatoskodnak, állandóan rajtunk tartják a szemüket, és ettől láthatóan boldogok. Boldogok. A szemük színe olyan, mintha az ég be volna borulva, de mégis ragyogna a Nap. Nevetős szemük mélyén - később - meglátjuk a szomorúságot is, az állandó, kiapadhatatlan és eltörülhetetlen fájdalmat, amelyről nem tudjuk, mire vonatkozik, hacsak nem magára a nevetésre. Enni adnak, inni adnak, puszit adnak. (...) Vagy arra ébredünk, hogy ülnek az ágyunk szélén, és fogják a kezünket. Vagy pihekönnyű tenyerüket a mellkasunkhoz tartják, a szívverésünkön, és így ébredünk. Akárhogy is, amikor kinyitjuk a szemünket, az ő arcuk tölti be az egész látható teret. A világot. Később lesz egy rövid szakasz, amikor nem szeretjük (a falnak megyünk tőle), ha hozzánk érnek. Nem kell ezt kimondanunk, tudni fogják, érezni, és megtorpannak az ajtóban, ezt még mi nem látjuk, és azt sem, hogy onnét hosszan és kedvtelve kémlelnek minket, (...) mi még az álmok ködében úszunk, amikor puhán, aranylón, mintha angyalhangot hallanánk, valami gyönyörűségeset, puhán, suhogva, igen, a nevünket, egy angyal rebegi el a nevünket, az első nyújtózkodást megelőző rebbenésünkre az anyák is rebbennek, elrebbennek, vissza abba az életükbe, amelybe nincs belátásunk, árnyékos vidék, és amely igazán sosem érdekelt bennünket, halljuk a nevünket az égből.
Anya tényleg egy pók. Egész életében a semmiből szőtt mindent: ennivalót, csodás ruhákat, szeretetet, taníttatást és tetőt a fejünk felé. A pók lánya vagyok. Gyönyörűnek látom őt. Egész életemben azon igyekeztem, hogy boldoggá tegyem. Mert amikor boldog, az egész ház ujjong, a falak szélesen mosolyognak, a függönyök repesnek örömükben, a világoskék párnahuzatok nevetnek a kitárt ablakokon beáramló napfényben, és a lángnyelvek vidám táncot ropnak a tűzhelyen.
Emlékek? Igen, vannak emlékeim, drágák és távoliak, akár a pillangók. Megannyi varázslatos, apró, repkedő színfoszlány, amivel a kíváncsi kisfiú alakjába bújt idő játszik. Senki sem mer rászólni: - Ne nyúlj hozzájuk, különben lejön a por a szárnyukról, és többé nem tudnak repülni! (...) Anya a legnagyobb, legerősebb és legépebb szárnyú pillangó. Amikor kicsi voltam, túláradó, vakító fényként ragyogott a házunkban. Kétségtelenül ő gyakorolta a legnagyobb hatást az életünkre. Attól a perctől fogva, hogy hazamentem az iskolából és beléptem az ajtón, éreztem a jelenlétét a levegőben. Éreztem az illatát a főztjében, láttam a kitárt ablakokban, és hallottam az édes, divatjamúlt tamil dalokban, amiket a rádión hallgatott.
Az anyai szeretet kritikátlan, önzetlen és önfeláldozó, az anyai szeretet mindent megbocsát: a hisztizést, a könnyeket, a közömbösséget, a hálátlanságot vagy a kegyetlenséget is. Az anyai szeretet egy fekete lyuk, ami elnyeli a bírálatot, felment minden vád alól, megbocsátja az istenkáromlást, a lopást és a hazugságot, és még a leggonoszabb cselekedetet is olyasmivé változtatja, ami nem az ő hibája.
Szeresd, becézd hát édes anyukádat, ő a földön a legdrágább kincs. Csak akkor tudod, mi a bú, a bánat, Ha egyszer ő - Isten őrizz - nincs!... Van nékem pompás, gazdag, szép lakásom, De kolduskunyhó lehetne tanyám, Ha még egyszer - úgy mint te, kispajtás - Csókolhatnám édes, édes, édes jó anyám!...
Csókold meg édes anyukádat százszor, Szorítsd kezét jól, bárhová vezet, Szívből szeretnek téged talán máshol, Legjobban mégis anyukád szeret.
A világon van sok millió ember, S van sok ezer, ki téged szeret, De hogyha baj van, már egyik sem ismer, S nem törődik senki sem veled. Csak egy van, aki melletted áll mindig, Jó szellemként követ, vigyázva rád - Ha rossz is vagy, ő mindig jónak lát: A te drága, édes, édes, édes jó anyád!
A feleség vigaszra lel, barát helyett kerülhet másik, de van egy árva szív, amely emlékszik, érez mindhalálig. Képmutató és nemtelen világában a rút közönynek, sok álnokság közt egy helyen találtam szent és tiszta könnyet: a szegény anyák könnyeit.
Az anyaság magában hordoz egyfajta természetes bánatot is: a gyerekeid kirepülnek a nagyvilágba. De minél jobban neveled őket, annál tovább juthatnak. És a távolság ellenére is, a szeretetben nevelt gyerekek egyre közelebb és közelebb kerülnek az anyjukhoz. A te helyed ott van a szívükben, ezért mindig olyan lesz, mintha ott lennél mellettük.
Anyának lenni azt jelenti, hogy [az ember] szíve megdermed a félelemtől és a vágytól, hogy még több szeretetet adhasson. Azt sem mondta senki, milyen közel áll egymáshoz ez a két érzés.
Te vagy az, aki szavak nélkül megért, Soha nem engedem el az anyukám kezét, Jöhet bárki, én bármitől megvédelek, Mindennél jobban féltelek.
Mosolyogtál, ha büszke voltál rám, Mosolyogtál, ha megláttál az utcán, Mindig ott voltál mellettem, Rendet raktál a fejemben.
Nálam nincs anya, nálam nincs anyu, nekem mindkét szó kicsit savanyú; az én szótáram ennél gazdagabb: legszebb szava, édesanyám, te vagy!
Gyerekeid anyák napján ágyadba hozzák a reggelidet. Előzőleg kiöntötték a kávét, odaégették a pirítóst és tönkretették az egész konyhát. Az egész nap a károk helyreállításával telik.
Az anyaság nem teszt, hanem vallás: egy szövetség, amelyre felesküdünk, egy ígéret, amit megtartunk.
Egy férfi sokra képes, de egy anyát sohasem tud helyettesíteni!
Ne is kérdezzék, milyen volt az anyám: le lehet-e írni a napfényt? Melegség, erő, vidámság sugárzott belőle. Jobban emlékszem arra, milyen hatással volt rám, mint a vonásaira. Mellette folyton nevettem, nem érhetett semmi baj.
Ismét nyakunkon az Anyák Napja. El ne felejtsek a fiamnak küldeni pár szál virágot meg egy lapot.
Anya az az ember, aki felöltözteti a napot. Felkel és élni kezd benne, és számunkra, akik ismerjük őt, egyszerűen elképzelhetetlen lenne az élet nélküle. És mit szólnánk, ha eltűnne? Akkor mi lenne? Hová tűnt a levegő, amit beszívunk? Hová mosta el a víz az utat, amin járunk? Hová rejtőzött a föld a lábaink alól?
A legáldottabb kéz a földön A te két kezed, jó Anyám! Mindenki áldja közeledben: Hát én hogy is ne áldanám?! Tudom megáldja Istenünk is, Az örök Jóság s Szeretet! - Némán, nagy, forró áhitattal, Csókolom meg a kezedet!
Köszönöm Istenem az édesanyámat! Amig ő véd engem, nem ér semmi bánat! Körülvesz virrasztó áldó szeretettel, Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel. Áldott teste, lelke csak érettem fárad, Köszönöm, Istenem az édesanyámat.
Hogyha egyszer kis bimbóból Szép virággá érek, Kibontom a szirmaim és Jó anyámra nézek. Amikor majd legszebb leszek, Megcsodál a világ, Édesanya gyenge lesz már, Hervadozó virág. Egy napon majd elbúcsúzunk, Lehullik a szirma, Én pedig csak búslakodom, Harmatcseppet sírva.
Emlékszem, emlékszem fekete kendődre, fekete kendődben halovány orcádra, halovány orcádnak szívemben a mása, bölcsőm ringatója, könnyem letörlője. Könnyem letörlője, bölcsőm ringatója vezéreld nyugtalan fiadat a jóra.
Anyának lenni nem mesterség. Még csak nem is kötelesség. Egyszerűen egy jog a sok közül. Kimerítő hadakozás lesz. És szinte mindig te fogsz veszíteni. De soha ne csüggedj! Harcolni sokkal szebb, mint győzni, utazni sokkal szórakoztatóbb, mint megérkezni: amikor megérkezel valahová, vagy győzöl, hatalmas űr támad benned. És hogy legyőzd magadban az űrt, ismét útra kelsz, új célokat tűzöl magad elé.
Anyámnak köszönhetek mindent, ami vagyok.
Nem lehet nagyobb szeretet, szüntelenebb szorgalmatosság, fáradságosabb munka, éjjeli és nappali nyughatatlanság, mint az anyáknak magzatuk körül való dajkálkodásában.
Látod-e, édesanyám, rólad nem szól dalom egy sem: nincstelen ehhez a szó, és túl gazdag a szív.
Istenem, Istenem, Mért nem adál szárnyat, Hogy utól- Érhetném Az anyai vágyat!
Olyan picinyke asszony az anyám, hogy bizony fel kell néznie reám... S mikor lehajlok öleléseér' fejem akkor a csillagokba ér.
Anyám, fölnézek a te homlokodra, Hol a dicsőség koszorúja helyett Nehéz robotnak ráncait találom, És fölteszem rá büszke áhítattal Ujjongó dallal minden szál virágom!
Megvagy-e, anyóka, kedves, élsz-e? Élek én is. Most köszöntlek én. Áradjon kis házad ereszére az a mondhatatlan esti fény.
Szergej Alekszandrovics Jeszenyin
Semmit se kell tennem annak érdekében, hogy szeressenek - az anyai szeretet feltétlen... az anyai szeretet üdvösség, béke, nem kell megszerezni, nem kell kiérdemelni.
Ó ha cinke volnék, útra kelnék, hömpölygő sugárban énekelnék - minden este morzsára, buzára visszaszállnék anyám ablakára.
Anya keze csodálatos Rám teszi, és megvigasztal Mikor vele könnyét törli Velünk sír a sok-sok angyal.
Vannak dolgok, amikről kizárólag egy anyának lehet fogalma.
Az angyalok - úgy érzem - odafenn, Ha suttognak szerelmesen, puhán, A lángoló igék közt sohasem Lelnek oly ájtatosat, mint "Anyám".
Anyák napi műsor lesz az óvodában. Sorba állunk szépen ünneplő ruhában. Szavalunk sok verset most jönnek a dalok, felkészültünk mi is, akárcsak a nagyok! Édesanyát látom, ott ül a sor szélén, mosolyogva tapsol műsorunknak végén. Kicsordul a könnye, elszorul a torka, tudom, mire gondol, pedig nem is mondja. Arra gondol, érzem, milyen ügyes voltam, életébe mennyi boldogságot hoztam! Nem szólok egy szót sem, átölelem inkább, így kívánok némán boldog anyák napját!
Anya, anya, édesanya, Nem ölel úgy senki más, Anyák nélkül mit sem érne ez a kerek nagyvilág.
Kicsi vagyok, alig látszom, Nem tanulok még, csak játszom: De tudom a mondókámat: Isten áldja meg mamámat!