Arany János
1817. március 2. — 1882. október 22. magyar költő
Meghalt a vén Test; - kiterítve Fekszik az első éjjelen: S éjfélkor, ím, mert zárva idve, Fölötte egy árny megjelen: A Lélek, meztelen.
Istenem, Istenem, Mért nem adál szárnyat, Hogy utól- Érhetném Az anyai vágyat!
Mi a tűzhely rideg háznak, Mi a fészek kis madárnak, Mi a harmat szomju gyepre, Mi a balzsam égő sebre; Mi a lámpa sötét éjben, Mi az árnyék forró délben,... S mire nincs szó, nincsen képzet: Az vagy nekem, oh költészet!
Kit érdekel a más sebe? Elég egy szívnek a magáé, Elég, csak azt köthesse be.
Nem az vagyok, ki voltam egykor, Belőlem a jobb rész kihalt.
Öleljük meg egymást, szívesen, meghitten, És szeressük egymást: úgy áld meg az Isten.
Életem hatvanhatodik évébe' Köt engem a jó Isten kévébe, Betakarít régi rakott csűrébe, Vet helyemre más gabonát cserébe.
Nyolcvan év Ritka szép; Hetven év Jó, ha ép; Hatvannégy esztendő: Untig elegendő.
Sem hegedű, se cimbalom, Beh szomorú lakodalom! Mintha orruk vére folyna - Dehogy lennék menyasszonya!
Mert hogy' szálljon, Bár kalitja már kinyitva, Rab madár is, szegett szárnyon?
Vígan! az ó év haldokol, Nevessünk mint örökösi, - Pedig bizony semmit se hágy Annak, ki végpercét lesi. Hajrá fiúk! ez a pohár Az évért, mely kiszenvede; Emléke fönn lesz holnap is... Egy kis mámor futó köde.
Vásár az élet: a földnek lakossa Lót-fut, könyökli egymást, és tapossa.
Vágyaid elérhetetlen Tartományba vonzanak; Az, mi után futsz epedve, Csalfa, tünde fényalak, Egy sugár a nap szeméből... Büszke diadalmosoly, Mely a sirvafutó felhőn Megtörik, - de nincs sehol!
Az az ábránd - elenyészett; Az a légvár - füstgomoly; Az a remény, az az érzet, Az a világ - nincs sehol!
Kettős úton halad az emberi élet: Egyik a gyakorlat, másik az elmélet.
Mint róka, az által esik kelepcébe, Hogy nagyon is bízik a maga eszébe S ravaszul sokat mer.
Végre a félelmet nem győzi, nem állja, Mert az maga magát növeli, táplálja, Mint az örök szomj a vízi-betegséget.
A hír, ha kivált rossz, mint levegő, terjed, Nehéz kikerülni hogy bé ne lehelljed.
Közönyös a világ... az ember Önző, falékony húsdarab, Mikép a hernyó, telhetetlen, Mindég előre mász s - harap.
Szegénynek drága kincs a hit. Tűrni és remélni megtanit.
Gyönge az a lélek, mely az élet súlyát Nem bírva, leroskad a pálya felén; Nem férfi az, aki fölveszi a gyilkot, Melyet vigaszul hagy a futó remény.
Csak tűrj, mint a bárány, Míg megállhatsz kurta lábod szárán.
És midőn magad vagy egy szobába, Az igazat megmondhat'd vaktába.
Ha semmid sincs, van szép szabadságod.
Rossz időket érünk, Rossz csillagok járnak. Isten ója nagy csapástól Mi magyar hazánkat! -
Felséges királyom! keserű az nékem, Amit jelenteni gyász kötelességem; Keserű, mert vízzé csak nem válik a vér, Csak testvér marad az, aki egyszer testvér.
S néki, míg a sír rá nem lehell, Mindig tűrni és remélni kell!
Nekem áldott az a bölcső, mely magyarrá ringatott.
Majd a karácsony hozza végül Az apró szívek örömét; De a "bubus" már nagy szakértő, Bírálva hordja meg szemét, S ha nem drágát hozott az angyal Ajak lepittyed és befagy; Biz, édes Jézuskám, te is már A luxus terjesztője vagy!