Joanne Harris
A halál az új ételkülönlegesség; szeretünk olvasni róla anélkül, hogy magunk is belekóstolnánk.
Más jelmez itt, más helyszín ott: a mesék nem halnak meg, csak minden nemzedékkel újjászületnek egy más korban, más nyelvezettel.
Viszonylag kevéssé ismert tény, hogy egyetlen év leforgása alatt körülbelül húszmillió levelet kézbesítenek halottaknak. Az ember - a bánatos özvegyek és a lehetséges örökösök - elfelejtik értesíteni a postát, nem mondják le a lapelőfizetést, nem értesítik a távoli barátokat, nem fizetik a kölcsönkönyvtári büntetést. Ez a húszmillió ismertető, bankkimutatás, hitelkártya, szerelmes levél, reklám, üdvözlőkártya, pletyka és számla, amely napról napra a lábtörlőre vagy parkettára hullik, amit egy laza mozdulattal a korlátba vagy a levélládába gyömöszölnek, lépcsőházakban gyűlik, senki által nem háborgatottan verandákon és lépcsőkön halmozódik, és sosem jut el a címzetthez. A halottak fütyülnek rá. És ami ennél is fontosabb, az élők is. Az élőket csak kisszerű problémáik izgatják, és nincsenek tudatában, hogy a közelben egy csoda megy végbe. A halottak újra életre kelnek.
Vajon a tűz, amin megsütöttük a húst, mennyiben különbözik a gyújtogatáshoz használttól? És eszerint nyersen kéne ennünk a húst?
Itt az ideje bevallani saját magamnak, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet észérvekkel befolyásolni, hogy a szerelem nem döntés kérdése.
Szíved vágyának ára a szíved maga.
A szív nem változik. Hazudhatsz, remélhetsz, áltathatod magad - de a végén nem menekülhetsz az elemek elől, amik közé születtél.
Egy jelentéktelen nő, amikor szerelmes: életében először meglátja önmagában a szépség lehetőségét.
Meglepő, milyen könnyen elfordulnak az embertől a barátai, ha egyszer a bajtársiasság mázát lemossa a félelem vagy az önérdek.
A világ szabályait és törvényeit a blöff és az önteltség ugyanazon bizonytalan hálója tartja fenn.
A bank ernyőt ad, amikor hét ágra süt a nap, és amikor esni kezd, visszaveszi.
Az első benyomás sokat számít: a későbbiek szerint formál bennünket.
Semmi sem fejeződik be. A történetünk valaki más meséjének a közepén kezdődik, csak ki kell bogozni az elbeszélés összegubancolódott szálait.
Milyen picik a sorsunk építőkockái! És mégis milyen bonyolultan kapcsolódnak össze! Elég egyet eltávolítani, és az egész összedől.
A nevek olyanok, mint bőröndön a címkék (...), vagy térképek, amelyek elárulják másoknak, hol jártunk és hova szeretnénk menni.
Egy-egy elveszett kincsre száz tejesüvegkupak jut, amit a felkészületlen aranykereső kénytelen kiásni.
A szeretet az egyetlen állandó ebben a szorongásos, racionális világban; a szeretet és a sötét oldala, a gyűlölet.
A ma tudománya a tegnap varázslata, és a ma varázslata könnyen lehet a holnap tudománya.
Az idő szeletei úgy simulnak egymásra, mint a szekrényben a lepedő hajtásai: a múlt sokszor olyan közel kerül a jelenhez, hogy az események érintik, sőt olykor átfedik egymást.
Minden ember titkon szerelmes a saját halálába, és egy csalódott szerelmes elkeseredésével hajszolja.
Nem létezik jelentéktelen dolog. Mindennek ára van, minden összeadódik, míg végül megbillen az egyensúly, és ismét elmegyünk, megint az utat rójuk, és azt mondjuk magunknak: talán legközelebb.
A szerelmet nem lehet áldozatokkal megvenni.
A halottnak nincs mit veszítenie, és akinek nincs mit veszítenie, az túljutott a kétségbeesésen egy szinte már boldogságnak nevezhető állapotba.
Nem lehet lekötni. Szabad szellem vagyok: oda megyek, ahova a szél repít.
A Halál ott van mindenütt. Nem riasztja el a fekete kordon vagy a biztonsági őrök, nem nyűgözi le a zene vagy a pletyka vagy a divatos partiszerviz. Itt van bennünk.
Gyerekként sosem bocsátjuk meg szeretteinknek a halandóságukat.