IDÉZETEK A VESZTESÉGRŐL
Ha kérsz, nem biztos, hogy kapsz, de ha nem kérsz, majdnem biztos, hogy nem kapsz.
Régi nyomokat keresek, melyeket elfújt a szél. Régi szavakat, melyeket elmosott a víz.
Senki sem tudja megadni nekem azt a biztonságot, amit eldobtam magamtól. Biztonságban akarok lenni, de számomra nem létezik olyan, hogy biztonság; szeretetet akarok, nem megtűrést, sajnálatot.
A veszteség vitathatatlanul hozzátartozik az élethez. Ilyenkor feltétlenül megtanuljuk, hogy nincs hatalmunk bizonyos dolgok felett, melyekről pedig azt hittük, hogy uraljuk őket. Csakhogy ezzel nem fejeződik be a dolog. Minden vég után új kezdet következik.
Az embernek erőt kell vennie magán, és szakítania kell a múlttal. Nincs értelme a kihunyt boldogság hamván folytatni az életet.
Úgy érezte, a szíve kiröppen a mellkasából. Olyan volt, mintha papírból vágták volna ki, lassan forgott, majd ellibegett a mesés világba, ahol az álomszép, csodás jövő várt rá.
Minden emberi viszony megszűnését, ellenségessé válását megilleti a halálnak kijáró gyász, elkeseredés és megborzongás a végső egyedül maradás hideg leheletétől, ami megérinti az embert.
Igyekezz megválni önként mindentől, amit fájna elveszítened.
Gyönyörű, kora nyári szürkület ereszkedett alá, amikor nagyon tudnak fájni az emlékek, a kezdet és a befejezés.
Egy kapcsolatból olyan súlytalanul kellene leválni, mint ahogy a levelét engedi el a fa, vagyis csak akkor, ha ez már érzelmileg lehetséges. Akkor kezdjen hullani a szirom, ha már bennünk is meghalt a virág.
Volt már dolgod olyan emberekkel, akik alig egy óra alatt mindent elveszítettek? Reggel kilépsz a házból, ahol a feleséged, a gyermekeid, a szüleid élnek. Amikor hazaérsz, csupán egy füstölgő gödröt találsz a helyén. Azután valami történik veled - bizonyos mértékig megszűnsz embernek lenni. Többé nincs szükséged pénzre, dicsőségre; a bosszú válik az egyedüli örömöddé. És mivel már nem kapaszkodsz az életbe, a halál elkerül, a golyók elzúgnak melletted. Farkassá válsz.
A barátom volt. Megosztottuk egymással a titkainkat. Megértettük egymást. És mégis halványult már az emléke. Az agyam találomra takarít a benne tárolt élmények között, egyeseket végleg kitöröl, másokat tetszés szerint módosít.
Mindig az a perc a legszebb perc Mit meg nem ad az élet Az a legszebb csók, amit el nem csókolunk. Mindig az az álom volt szép Mely gyorsan semmivé lett Amit soha többé meg nem álmodunk.
Könnyebb megszerezni valamit, mint elveszíteni, mert ami egyszer már tied volt, nehéz azt elfeledni.
Homokba írtam minden mondatom, Zápor elmossa: ne fájjon nagyon, Letörli a szél: ne fájjon nagyon, Homokba írtam minden mondatom.
Valaki mondja meg, a hosszú évek Mért tűnnek úgy, mint egy pillanat, Valaki mondja meg, mi az, hogy elmúlt, Valaki mondja meg, hol maradt.
Esik a hó, az első hó, s az egész udvar csupa porcukor. Pici öröm ez a szíveknek, de mint a hófelhő, ez is gyorsan tovább vándorol, s nyomában csak a szürke ég.
Mit mondjak, mit ne mondjak? Mind hasztalan! Te mégy s egy örömünknek Már vége van.
Hát így éljük az életünket. Bármilyen mély és végzetes a veszteség, bármennyire fontos az, amit elraboltak tőlünk - egyenesen kitépték a kezünkből -, még ha emiatt teljesen megváltozunk, és csak a külső takaróréteg marad meg, akkor is így játsszuk tovább csöndben az életünket. Még közelebb kerülünk a számunkra kiszabott idő végéhez, elbúcsúzunk tőle, miközben magunk mögött hagyjuk. Ismételgetjük - sokszor egész ügyesen - a mindennapok véget nem érő cselekedeteit. A mérhetetlen üresség érzését hagyjuk hátra.
Nézd a parton azt a két sziklát, mely hajdanta egy volt, s állta a vihar dühét; látod, a két tört vonal hogy összeillik? Van, amit a természet egynek alkot és a sors kettészakít.
Vannak, akik megijednek attól, hogy másként is élhetnének, és attól, hogy a világ mégsem annyira szar. Vannak, akik úgy hozzászoknak a dolgokhoz - még a rossz dolgokhoz is -, hogy nem mernek változtatni. Az ilyen emberek feladják. És ha ők feladják, mindenki veszít.
Hallotta távolodni a lépéseket, hallotta halkulni a zörgést, és nem fordult arra, hogy utánanézzen. Minek? Nem szabad utánanézni annak, ami elmegy. Az időnek, az életnek, az embereknek. Nem szabad. Elmennek úgyis, ha eljött az idő. És az ember egyedül marad.
Nem csak az asszonyok szoktak elvetélni és nemcsak magzatot. Valószínű, hogy majd' minden ember elvetél néhányszor. Kiszakad belőle egy szerelem, egy gondolat, egy terv, egy elhivatottság - sűrű és nehéz vérzés kíséretében. De nem minden vetélés merő veszteség. Aki egyszer viselős volt, az már örökre tud valamit.
Minden elmúlik, mint az álom Elröpül, mint a vándormadár, Csak az emlék marad meg a szívben, Halványan, mint a holdsugár.
Az adás és az elfogadás után a szeretet iskolájának talán legnehezebb tantárgya az elengedés művészete. Elengedni mindent és mindenkit, akiket valaha szerettünk, és hinni, hogy a lélek szabadságában örökre együtt maradunk.
A fa levelenként hullatja lombját: ha az emberek minden reggel megfigyelnék, hogy mit veszítettek az előző napon, észrevennék szegénységüket.
Francois-René de Chateaubriand
Régebben mindig úgy gondoltam, hogy bizonyos dolgokat, embereket csak a halál vehet el tőlem örökre. Pedig sokkal kevésbé drámai módon is elveszíthetünk valakit, ha eljön egy pont, és megszakad valami. És onnantól fogva nem beszélünk vele, nem az ő mosolyával ébredünk minden reggel, nem érinthetjük meg szabadon minden porcikáját, és nem legeltethetjük rajta a szemünket. Soha többé. Ez a fajta elválás is ugyanolyan végleges tud lenni, mint a halál. És ugyanúgy fáj.
Az emberek bármilyen veszteséget kibírnak mindaddig, ameddig képesek önmaguk maradni.
Sohase mondd rá semmire, hogy "elvesztettem", hanem csak azt, hogy "visszaadtam". Meghalt a gyermeked? Visszaadtad. Elhunyt a feleséged? Visszaadtad. Elvették a birtokod? Visszaadtad azt is. Azt mondod, hogy gazfickó vette el? Mi közöd hozzá, hogy ki által vette vissza az, aki neked adta? Ameddig adja, addig is úgy tekintsd, mint a másét: úgy, mint az utasok a fogadót.
Annak a fájdalomnak, ami egy adott veszteség után jelentkezik, nagyon fontos a tiszta megélése.
El kellett veszítenem, hogy megértsem: a visszaszerzett kincsek íze édesebb, mint a legédesebb méz.
Önmagát az ember nem tartja csodának, inkább esendőnek. De akit szeret, abban meglátja a soha nem ismétlődő csodát, az egyetlent és egyszerit. Ezért elviselhetetlen elveszíteni azt, akit szeretünk. Ezért nem lehet betölteni utána az űrt.
Az univerzum általában azzal jelzi, hogy hibáztunk, hogy elveszi tőlünk azt, ami nekünk a legfontosabb.
Építs a nap alatt jégből szobrokat, megtudod, mennyit ad a fájón múló pillanat.
Neki valamiféle jelkép voltam; saját ifjúságának visszfénye. Próbált megkapaszkodni bennem, mert megérintette az életősz, s fázni kezdett belül. Amikor elhagytam, ott maradt csupaszon, dideregve. Többet vesztett velem, mint tanulékony, heves szeretőt. A hitét vesztette el önmagában.
Lehetetlen még egyszer megszeretni azt, amiből igazán kiszeretett az ember.
A végén minden olyan egyszerű lesz - minden, ami volt és ami lehetett volna. Pornál és hamunál is kevesebb lesz minden, ami egykor tény volt.
Megfutamodtam. A fiú, akivel együtt voltál, inkább hozzád való, mint én. Remélem, megkínoz kissé, ha ő nem, akkor más. Bevallom, ez a gondolat némi örömöt okoz nekem a lesújtó állapotban, amelybe kerültem. Mikor megláttalak benneteket, első gondolatom az volt, hogy odarohanok az asztalhoz, és a helyszínen megfojtlak benneteket. Aztán csak a fiút akartam kivégezni, hogy te hordhasd az ennivalót a börtönbe nekem, bevallván ezzel igazi érzelmeidet. Mielőtt azonban végigszőttem volna ezt a hülye filmgiccset, émelygés fogott el, és rájöttem, kiütött rajtam a klimax dögvésze: beléd szerettem. A számítás és az önzés, a megszokás gőgje arra ösztönzött, hogy meneküljek, hátha azzal, ha elmegyek, megmentek valamit.
Még annyi mindent mondhatnék neked, mégis évek óta írok egy levelet. Csak egyetlen sornyi hazugság - röviden: "Már megtanultam élni nélküled."
S ha mozdul valaki, és elindul felém? Kérges szívvel, bánatos testtartással ajtót nyitok a rém vaskos falon. Félreállok. Hogy jöjjön, engedem. Hagyom. Feladom falaim. Feladom énem. Közben szenvedek, mert ismerem a távozás kesernyés ízét. A meg nem értés fertelmes bűzét. A felejtés kínpadját.
Az embereknek meg kell érteniük, hogy senki sem játszik cinkelt lapokkal, egyszer nyerünk, másszor veszítünk. Ne várd, hogy visszakapj valamit, ne várd, hogy észrevegyék az erőfeszítéseidet, hogy felfedezzék a tehetségedet, hogy megértsék a szerelmedet. Minden egyes ciklust le kell zárni. Nem büszkeségből, nem azért, mert nem bírsz tovább harcolni, nem is gőgből, hanem egyszerűen azért, mert már nem része az életednek. Zárd be az ajtót, cserélj lemezt, takarítsd ki a házad, rázd ki a porrongyot. Felejtsd el azt, aki voltál, és legyél az, aki vagy.