Mihail Jurjevics Lermontov
1814. október 15. — 1841. július 27. orosz költő
Csak a földi szerencse kinál örömet, S noha mennyről álmodozunk, A búcsú perceiben kiderül: Hogy a föld a valódi honunk.
Szakítottunk; mégis tovább Trónolsz, itt, a szívem felett: Emléked folyton át- meg át- Cikázza az életemet.
Ha szíved ellepi, mint hófúvás, a bánat S a szenvedély korbácsa vagdal, E dühödt szeretőt a közönyös világnak Zajába ki ne vidd magaddal. Meg ne alázd magad! Átveheti-e bárki Búdat, vagy elkeseredésed? Lelki sebeidet könnyelműen ne tárd ki Az emberek bámész szemének.
Ha az emberek valamivel többet gondolkoznának, meggyőződnének róla, hogy az élet nem éri meg, hogy annyit nyugtalankodjunk miatta.
Tiéd, amit jövőm kigondol, az üdvösségem is, fogadd; de ne kérdezz soha a multról; lelkem kínja enyém marad!
A kétely sziklája nehéz Szívemről legörög: Hiszek, és majdnem sírok, és... És úgy megkönnyebbülök!
Áldhatnám sorsomat! De most mért áldanám? Most arcomat a könnyek sói mossák. Milyen szánalmas is, aki ily hányatott, Akit az ifjúság ráncokkal megrakott, Ami kedvest adott, azt visszavette nyomban És csak egyet hagyott: maró bűnbánatot.
Hűtlenségedről mit se tudva a lelkemet adtam neked, s te ismerted már, mi a titka... Csak én, én nem ismertelek.
Most a szív nyugodni vágyik, szenvedélye ellobog, mert belátja, hogy a másik szív érette nem dobog.
Mindig bátrabban megyek előre, amikor nem tudom, hogy mi vár reám.
A szerelem olyan, mint a tűz: ha nem vigyázol rá, és nem táplálod, kialszik.
Nézd a parton azt a két sziklát, mely hajdanta egy volt, s állta a vihar dühét; látod, a két tört vonal hogy összeillik? Van, amit a természet egynek alkot és a sors kettészakít.
Azóta, hogy az örök Ég Megáldott látnok-szemmel engem, a bűn, a gonoszság művét olvasom az emberszemekben.