IDÉZETEK A BESZÉDRŐL
A szó erőtlen. Ha szép, hímzés csupán a lélek szőtte erős szöveten. De ha a szövet szétfoszlott, molyette, nincs mit csodálni a hímzéseken.
Az összes fegyver közül a legborzalmasabb a szó, amely úgy dönt romba egy egész életet, hogy nem hagy vérnyomot, és az általa ejtett sebek soha nem gyógyulnak be.
Az emberek akkor kiabálnak, ha nincs akkora szókincsük, hogy suttogjanak.
Miért van az, hogy minél kevesebb a mondanivalónk, annál cifrábban és körmönfontabban adjuk elő? (...) A világot áltatjuk ezzel, vagy saját magunkat?
Csak úgy meríthetünk egy beszélgetésből valamit, ha új ismeretre vagy érzésre teszünk szert. Ez azonban a beszélgetés mindkét résztvevőjétől figyelemösszpontosítást igényel, vagyis lelki energia befektetését, amire nemigen vagyunk hajlandóak. Pedig az IGAZI beszélgetésben elérhető flow-állapot az élet legizgalmasabb élményei közé tartozik.
Nem kell mindig megszólalni ahhoz, hogy beszéljen az ember (...). Az emberek többsége azt hiszi, hogy a hallgatás kínos... Pedig ha egy pillanatra befognák a szájukat, olyan párbeszédeket folytathatnának, amiről álmodni sem mertek.
A kommunikáció a legnagyszerűbb eszköz és fegyver ezen a világon.
Beszélni róla annyi, mint fontosságot tulajdonítani annak, aminek nincs.
Elérhetetlenek számunkra a szó rejtélyei. És mégis e kudarc gyönyörűsége kínoz folyton, az idők zúzódásában. Elérkezett a pillanat. Rezzennek a finom óraművek. És megoldásként odahúzódik lábaimhoz a bűnös valóság. Az űr igaz géniusza.
Ha másokról beszélnek az emberek, többnyire unalmasok, de ha magukról beszélnek, majdnem mindig érdekesek.
Az üres szavak adóját meg kell fizetni, különben nagyon egyedül maradsz.
Mert lehet bűn a locska szó, de lehet bűn a ki sem ejtett: egy elmulasztott búcsúszó, mely seb lesz akkor is, ha rejtett.
Megszoktam azt, hogy hallgatok a belső érzéseimre, gondolkodás nélkül kimondom őket, mert a kimondással tudatosul bennem, hogy valójában mit csinálok.
Szól a szem, bár hallgat a száj, És beszéli, belől mi fáj.
A szavak olyanok, akár a nyilak. Ha egyszer elrepülnek, többé nem hívhatod vissza őket.
Á, téged is bánt néha, hogy a gondolat nem fér a szóba! Ez nemes szenvedés, édes barátom, csak a kiválasztottaknak jut osztályrészül; a szamár mindig meg van elégedve azzal, amit mondott, és mindig többet mond a kelleténél.
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij
A gondolat még ha gyatra is, mindig mélyebb, amíg bennünk marad, szavakban kifejezve pedig nevetségesebb, becstelenebb.
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij
Megfigyeltem, hogy telefonon keresztül az emberek ezerszer több dolgot mondanak el, mint személyesen, talán, mert kevésbé félnek beszélni a telefonba, mert nem kell egymás szemébe nézni, ezért hajlamosabbak igazat mondani és komoly dolgokról beszélni.
- A nők túlbecsülik a szép szavakat. - És a férfiak gondoskodnak róla, hogy szavaikat a kelleténél komolyabban vegyék.
Vannak körülmények, mikor az ember jobb szereti a szavakat a tetteknél!
A kimondott szavak díszei az embernek, és nem szabad gyorsan, kapkodva, rendetlenül kimondani őket, még akkor sem, ha az nagyon fontos.
Ne mondjon semmit. Mikor már mondani kell valamit, akkor jobb, ha az ember nem mond semmit.
Jönnek-mennek a szavak, divatoznak, leáldoznak, el is bújnak, mutatják is magukat, segítenek is, meg nem is. Ahogy mindig. Ahogy a szél, nem az a fényes, hanem ez a matt, elém fúj szavakat és szövegeket, fogom őket szemrevételezni, ad notam: bolond lyukból bolond szél fúj.
Nem kell aggódnunk az elveszett szavakért (...), mert olyanok, mint a halak. Olykor kicsusszannak a hálóból. Ilyenkor alámerülnek, és később kiteljesedve térnek vissza.
A helyes szó harmóniát kölcsönöz a gondolatnak, a zene sziklaszilárd matematikai bizonyosságával ruházza fel.
Minden írás ellenállhatatlan belső igénye közös: meghaladni a beszédet. Mindegyiket a lehetetlen megfogalmazása érdekli. Közös vonásuk még a teatralizálási szándék is: a nyelvet olyan színházi tevékenységnek tekintik, mely lehetővé teszi, hogy hozzáférkőzhessenek a nyelvnek valamiféle végtelenjéhez.
Szótlanná tesz a holmikorésmennyiért. - Én beszélgetnék.
Ami két mondatnál hosszabb, az hazugság.
Van olyan beszéd, amelynek szavaiban csak konvencióból vannak magán- és mássalhangzók, és annyira súlyos az érzelemtől, hogy nincs szüksége rá, hogy értelmes legyen.
Apró szavak, melyek összetörik, megcsonkítják a gondolatot, nem fejeznek ki semmit. (...) Nem, az ember nem tud elmondani semmit senkinek. A pillanat kényszere mindig elvéti célját. A szavak mellétalálnak, s távolról sem közelítik meg tárgyukat. Aztán feladja az ember, a gondolat elenyészik, s óvatosak leszünk, mint a legtöbb középkorú, sunyi, ráncos szemükkel, örökké aggodalmas tekintetükkel. Mert hogy tudnák szavakkal kifejezni az ilyen testi érzéseket? Meg ott azt az ürességet? (...) Az ember a testével érez, nem a lelkével.
A ki nem mondott szavak néha erősebb visszhangot keltenek, mint az elhangzottak.
Beszélünk hosszan és szépen - s aztán azt hisszük, hogy tettünk valamit.
Ha bántani akarod, a lelkét kell összetörni. A személyiségét. Mutatok neked olyat, ami minden késnél élesebb. A helyesen megválasztott szavak mélyebb sebet okoznak. Úgy, hogy nem is tud róla. De belehal a lelke.
Minél butább a beszéd, annál jobban megközelíti a tárgyat. És minél butább, annál világosabb. A butaság szerény és őszinte, az ész meg köntörfalaz és titkolózik. Az ész alávaló, a butaság pedig nyílt és becsületes.
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij
A panaszkodásra bő szókincsünk van. A vigasztalásra erőtlen, sápadt pár szavunk.
Szavakban gondolkodunk, mert a gondolat a szónak köszönheti legmagasabb rendű és legigazibb létét.
Fura dolog az agy. Erről a helyről ered minden, de senki nem képes behatolni a másikéba. Ezért van az, hogy kommunikálni kell. Az állatokkal nagyon egyszerű nyelvet használunk. Ilyeneket, hogy: "ül", "marad", "nem". De egymás közt bonyolultabb a helyzet. Nem mindig azt mondjuk, amit akarunk, és van, amikor zavaros üzeneteket kell megértenünk. Vagy elölről kezdeni. De bármennyire nehéz, és bármilyen sok a félreértés, az a kötelességünk, hogy tisztázzuk a dolgot. Mert hiszen mi tanítjuk az embereket, hogy bánjanak velünk. Ami azt jelenti, hogy a kommunikáció felelőssége nem a többiek vállán nyugszik. Hanem a miénken.
Túl sokan akarnak túl sok mindenről beszélni, és közben semmit sem tudnak.
Az embert a beszéd különbözteti meg az állatoktól. A beszéd, illetve a nyelv teremti meg a szabad akarat és cselekvés lehetőségét, általa fejezhetjük ki vágyainkat, és fogadhatjuk vagy utasíthatjuk el mások akaratát.
Nevetséges, milyen nehéz feltenni egy kérdést, ha a válasz olyan sokat jelent az embernek.
A káromkodások hidegek. A káromkodáshoz nem kell dália, nem kell kenyér, se alma, se nyár. Nem szagolgatásra, nem is evésre valók. Örvénylésre és leülepedésre valók a káromkodások, rövid tombolásra és hosszú mozdulatlanságra. A halánték lüktetését lefelé pumpálják, a csuklóba, a tompa szívdobbanást pedig föl, a fülbe. A káromkodások hergelik és fojtogatják egymást. Ha a káromkodás megtörik, akkor soha nem is létezett.
Általában segít, ha az ember kimondja az érzéseit. (...) Úgy gondolom, ha valaki képes lépésről lépésre elérni valamit, akkor képes lesz arra is, hogy változtasson, és egy másik irányba haladjon.
A beszélgetés hozzátartozik a barátsághoz. A beszélgetésben megérintjük a másik titkát. Így kerülünk egymáshoz közelebb. Mérlegelés nélkül mondhatunk el mindent. Ám a barátsághoz a hallgatás is hozzátartozik.
Hallgatni jó, veszélytelen és szép. (...) A hallgatás mindig szép, a hallgatag ember szebb, mint az, aki beszél.
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij
A szavak arra valók, hogy hazudjunk velük. Fegyverek csupán, amik becsapják az embert.
A logikus érvelés, az is csak ugyanolyan vitázási módszer, mint a többi, nem? Csak azért hisszük, hogy az az abszolút tuti, mert nálunk, Nyugaton, így szokás vitázni. (...) Pedig hát azt sem szabad ám elfelejteni, hogy a nyelv maga, már csak természeténél fogva is, illogikus. Tehát ki kell okoskodnunk magunkat az okosságból.
Csodálatos, miken sok időbe telik, míg a dolgok szavakba öltöznek. Ha két ember egy bizonyos kérdést kerülni akar, önkéntelenül, minduntalan odatereli a szót, eljut egészen a széléig, de mégse kavarja fel.
A szavak egymásnak ütköztek, a padlóra potyogtak, a darabjaik ragyogtak az igazság fényében, de az egész csupa szúrós szilánk volt, túl élesek, hogy meg lehessen fogni.
Néha cserben hagy a beszéd süketítő csönd körülfürkészek hallják-e ordító gondolataimat.
A nyelv írja a szöveget, a beszéd szövi a szellemet.