Jane Austen
Csak arra gondoljunk vissza a múltból, aminek az emléke örömet szerez.
Egy s más tekintetben merőben rosszul ítélem meg a jellemet; van, akit sokkal vidámabbnak, mást komolyabbnak, eszesebbnek vagy éppenséggel balgábbnak gondolok a valóságosnál; s magam sem tudom, miből eredt, mi okozta a tévedést. Olykor az irányítja véleményünket, hogy ki-ki mit mond magáról; gyakran az, amit más mond róla, s nem szánunk időt a megfontolásra és az ítéletre.
Minek ott a szó, ahol oly ékesen beszél a tett!
Az beszél többet, aki kevesebbet érez.
Hát nem azért élünk, hogy embertársaink mulassanak rajtunk, mi pedig rajtuk nevessünk, ha rákerül a sor?
A belenyugvás csak akkor tökéletes, ha meghiúsult vágyaink tárgya szemünkben már veszít valamit értékéből.
A félénkség nem más, mint ilyen vagy amolyan alsóbbrendűségünk tudata.
Az ember boldogsága bizonyos mértékig mindig kiszolgáltatottja a vak véletlen szeszélyének.
Ha van a természetünknek olyan képessége, amelyet csodálatosabbnak lehet nevezni a többinél, azt hiszem, az emlékezet az. Működésében, hibáiban, kihagyásaiban is valahogy érhetetlenebb jelenségekkel szolgál, mint a szellem egyéb területei. Az emlékezet néha mindent megőriz, szolgálatkész, engedelmes; máskor zavaros és gyönge, ismét máskor zsarnoki és ellenőrizhetetlen! Kétségtelen, hogy az ember minden tekintetben valóságos csoda; de az a képessége, amellyel emlékezik és felejt, különösen rejtélyesnek látszik.
Megtörténik olykor, hogy egy nő szebb huszonkilenc esztendősen, mint tíz évvel korábban, és általában véve, ha sem betegség, sem gond nem érezteti hatását, ebben az életkorban a báj még alig-alig szokott megkopni.
Te túlságosan hajlasz arra, hogy általában szeresd az embereket. Senkiben sem látsz hibát, az egész világ jó és kellemes a te szemedben. Soha életemben nem hallottam, hogy valakiről is rosszat mondtál volna.
Kevesen vannak, akik valamely valódi vagy képzelt jó tulajdonságon felbátorodva ne táplálnák magukban az önelégültség érzését. A hiúság és a büszkeség két különböző dolog, bár e szavakat gyakran felcserélik. Az ember lehet büszke, anélkül, hogy hiú lenne.
Bizonyára szerelmes vagyok (...). Ez a nyughatatlanság, ez a fásultság és butaság, meg hogy semmi kedvem leülni, és elfoglalni magam, mert úgy érzem, minden unalmas és ostoba a ház körül! Bizonyára szerelmes vagyok; én lennék a legfurcsább teremtése a világnak, ha nem szerettem volna bele - legalábbis néhány hétre.
Semmi a világon nem fogható a szerető szívhez (...). Ha a gyöngédséghez, a forró szeretethez még szeretetteljes, nyílt modor is járul, vonzóbb lehet a legélesebb elménél is.
Kevés embert szeretek igazán, még kevesebbről van jó véleményem. Minél jobban megismerem a világot, annál elégedetlenebb vagyok vele.
Nem a szavaink vagy a gondolataink tesznek azzá, akik vagyunk, hanem a tetteink... vagy azok hiánya.
Ha egy ifjú hölgy hősnőnek rendeltetett, negyven környékbeli család megátalkodottsága sem állhatja az útját. Valaminek történnie kell - és fog is történni, hogy hősnőnk útjába vesse a hőst.
A büszkeség inkább azzal függ össze, hogy mi a véleményünk önmagunkról, a hiúság azzal, hogy milyen legyen rólunk mások véleménye.
Én gyűlölök mindennémű közhelyet, s néha csak azért őrzöm meg magamban az érzéseimet, mert leírásukra nem találnék más szavakat, csupán olyat, amelyből kicsépeltek már minden tartalmat és jelentést.
A pénz csak ott boldogít, ahol más nem adhatja meg a boldogságot.
Hát nem merő civilizálatlanság a szerelem lényege?
Biztosan nincs itt olyan emberpár, akinek szíve annyira nyitva áll egymás előtt, annyira hasonló az ízlése, egybehangzó az érzése, mint annak idején nekik, akik annyi örömüket lelnék a másiknak az arcában, mint annak idején ők.