Alison Gopnik

A tanulás révén a világ változtatja elménket, de közben elménk tevékenysége változtatni tudja a világot. Amikor róla egy-egy új elmélet születik, annak alapján elképzelhetjük, hogy ez a világ akár másmilyen is lehet. A többi embert megértve pedig arról támadhat új elképzelésünk, hogy mi magunk is lehetünk másfélék. És miközben így a környezet, önmagunk és a társadalom változik, nem csak arról kell gondolkodnunk, hogy milyenek vagyunk, hanem hogy milyennek kellene lennünk.

A tény, hogy egy érzés vagy vélekedés az agyunkat kifejlesztő evolúciós folyamat eredménye, ezeket nem teszi illuzórikussá. Ellenkezőleg, létezésük ettől épphogy valószínűbb, mivel az evolúció során a létező világhoz alkalmazkodtunk.

Hogy képesek vagyunk megtanulni a világ kauzális szerkezetét, ez lehet a legfontosabb tényező, ami sajátosan emberivé tesz minket.

A meditálónak el kell döntenie, hogy most egy darabig semmiben sem dönt majd, el kell terveznie, hogy felad mindenfajta tervezést, azt a lehetőséget kell választania, hogy nem választ. Az indiai vagy kínai utazást megelőzik a takarékosság és a körültekintő szervezés hónapjai. Mint a magasugró, aki hosszú nekifutással fizet a pillanatnyi lebegésért. A gyerekeknek erre nincs szükségük, nekifutás nélkül lebegnek, akár akarják, akár nem.

Világukat a gyerekek éppúgy alakítják, ahogy a világ alakítja őket.

Mint a legtöbb tudós, kétlem, hogy életünknek vagy a világmindenségnek volna valami végső és transzcendens célja, akár Istenként megszemélyesítve, akár mint valami elvontabb, misztikus lényeg. Abban azonban biztos vagyok, hogy konkrét létünk nem értelmetlen, és értelmének forrásait tudatosíthatjuk is.

Míg élettársunkat és barátainkat magunk választjuk meg, gyerekeinkkel ez nem így van. Születésük előtt fogalmunk sincs, hogy milyenek lesznek. Remélhetjük, hogy két szülőjük legjobb tulajdonságait egyesítik majd, és félhetünk attól, hogy a legrosszabbakat; de persze a legvalószínűbb, hogy a génkeveredés és később a környezet véletlenszerű hatásai miatt teljesen egyedi kombinációt kapunk, aki senki mással nem azonos. Még legalapvetőbb vonásaira sincs közvetlen befolyásunk, ami tragikusan bebizonyosodik például a testi vagy szellemi hibával születetteknél. Ezeket a zsákbamacskaként kapott apróságokat mégis szereti mindenki, aki gondot visel rájuk.

Egy babának, aki olyan végletesen másokra van utalva, semmilyen elmélet nem lehet fontosabb a szeretet elméleténél.

Aki gyerekekkel törődik, könnyen és természetes módon átérezhet valamit a szentek és megvilágosodottak boldog önátadásából.

Képzeljünk el egy regényt, amiben a hősnő befogad egy idegent, aki nem tud járni, beszélni, de egyedül még enni sem. Ő mégis első látásra beleszeret, eteti, öltözteti és mosdatja, hozzásegíti ahhoz, hogy fokozatosan a saját lábára álljon, rákölti jövedelmének legalább felét, betegségei idején ápolja, többet gondol rá, mint bármi egyébre. Aztán húsz év múlva közreműködik abban, hogy az illető találjon magának egy fiatal feleséget, és vele elkerüljön a háztól. Micsoda balek, igaz? Pedig minden anya ezt csinálja.

Ha a külvilág tudata a felnőttnél reflektorhoz hasonló, a belső világé olyan, mint egy ösvény. Mindenkinek a sajátja, melyet a világon áthaladtában maga vág, miközben előre nézve talán homályosan, de valamit lát a szándékolt irányból.

Ahogy a külső világ tudata a figyelemhez, a belső világé az emlékezethez kapcsolódik.