IDÉZETEK AZ EMLÉKEZÉSRŐL
A múlt sem tűnt el nyomtalanul. Átéltük azokat a pillanatokat, úgyhogy a részünkké váltak. Az alkotóelemeink.
Egy illat varázsa abban rejlik, hogy visszavisz bennünket valamihez, amire emlékszünk. Az életünk egy korábbi időszakához, amely olyan fontos számunkra, hogy egy szempillantás alatt, mintegy varázsütésre ott termünk.
Az évek végtelennek tűnnek, amíg ott állunk a forgatag közepén, és bizonytalanul tapogatózunk tovább az ismeretlen jövő felé, de ha visszatekintünk a múltra, az az érzésünk, hogy az idő viharos sebességgel robogott el.
Előre nézve élni, ez szükségszerűen együtt jár bizonyos fokú határozatlansággal, a tekintet ide-oda villan, hiszen enélkül könnyen szem elől téveszthetjük a fontos esélyeket és lehetőségeket. Így hát jobbra nézünk és balra nézünk, és amikor dönteni kell, improvizálunk. A visszatekintés nem ilyen. Amikor visszanézünk, a tekintetünk nem kalandozik el. Az emlékek fel-alá csúszkálnak az életút mentén, úgy, ahogy történtek.
A múlt eseményei nem lehetnek fontosabbak, mint az a felelősség, hogy kezelnünk kell a régi tettek következményeit a jelenünkben. A gyógyulás nem abban rejlik, hogy folyton újraéljük a múltunkat, hanem abban, hogy felismerjük a hatását. Annál több erőt ad, minél pontosabban meg tudjuk érteni, milyen szerepe volt a jelenünk formálásában.
Vannak helyek, ahol a varázserejű múlt hosszú ujjai akár több száz kilométernyi kihalt vidéken is átnyúlnak, és tűzforró harapófogójukba szorítják a nyílt sebként vérző szívet.
Az ember szüntelenül keresi a múltjába vezető szálakat, és úgy követi őket, mintha a labirintusból kivezető út titka az emlékeiben gyökerezne. A már megélt események talán egyszerűbbnek, ennélfogva megbecsülendőnek látszanak, mert az eltelt idővel kimosódott belőlük az élet minden zűrzavara.
Az agy adatlehívó rendszere elképesztően hatékony, kivéve, ha arra próbálunk visszaemlékezni, hogy hová tettük a slusszkulcsunkat.
Egy múltról szóló mozifilm sem azonos a múlttal.
Miért nem képes az ember megfeledkezni azokról, akiket már soha többé nem láthat viszont?
Elvehetik tőlünk az otthonunkat, az értékeinket. A családunkat. Az életünket. Elűzhetnek bennünket, ahogy eddig még sosem sikerült. Megalázhatnak, megfoszthatnak emberi mivoltunktól. De a gondolatainkat nem vehetik el. A tehetségünket nem vehetik el. Nem vehetik el a tudásunkat, az emlékeinket, az elménket.
Az intelligencia az emlékezés és a felejtés okos keverékét kívánja meg.
A felejtés egy jel, hogy a jelenben kell élned.
A jelenben vagyunk, de még mindig érzem a múltunk illatát.
Végtelen szerelem (sorozat) c. film
A színész életében a szerep, amit játszik, estéről-estére elillan. Ezért nagy dolog, ha maradt róla egy fénykép vagy egy videófelvétel, egy tárgy.
A saját magunk által elmondottakra általában jobban emlékszünk, mint amit mások mondanak nekünk. Ez a saját gondolatokat előtérbe helyező hatás azon alapszik, hogy sohasem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy mások mennyire őszinték, illetve tudásuk mennyire pontos. Ellenben a magunk mondataiban megbízunk, így értelemszerűen azt jegyezzük meg nagyobb eséllyel.
Ne gondold, hogy a név az maga a dolog, mert csak a dolog van magában, a nevek csak trükkök, hogy könnyebben emlékezz rájuk.
A szerelmi emlékek: levelek, szalagok, virágok, hajfürtök, olyanok, mint a csigaház, melyből kipusztult a csiga, kiszáradt a tengervíz s mégis egy egész óceán zúgása árad.
Ami történt, történetként örökre ott marad benned.
Mindannyiunk fejében van egy Pandora szelence. És milyen jó, hogy van, mert oda besöpörhetjük a sérelmeinket, a bűneinket, aztán lelakatoljuk, és élünk tovább.
Az emlékek ugyanazok maradnak. Csak mi változunk.
Ha békén hagyod az emlékeket, kivonattá mosódnak össze.
Addig élsz, amíg az utolsó ember, aki emlékszik rád.
A múlt néha olyan, mint egy fekete lyuk. Ha túl közel mész hozzá, beszippant.
Ha kopogtat az ajtódon a múlt, küldd haza, elkésett.
Amíg te használod az emlékeidet, szabad vagy. Amikor azok használnak téged, fogoly.
Az álom, amely ilyen gyakran visszatér, üzenetet akar átadni, amely óv a jövendőtől, vagy emlékeztet a múltra, amelyet idő előtt elfelejtettél.
A lélek nem ismer időt.
Tanuld meg a múltat végképp elengedni, letenni a terhét és szabaddá lenni! Szárnyalni, mint sólyom, kecsesen az égen, ki a múlt ágait elengedte régen.
A rossz megmarad. A rossz nem tűnik el. Elásod, és kiássa magát. Behajítod az óceán közepébe, és visszazúdul rád, mint a dagályhullám.
Nem az a bajom, hogy felejtek, inkább az, hogy túl sok mindenre emlékezem.
A múlton merengve mindig a szép dolgok jutnak az eszünkbe. Hinni akarjuk, hogy akkor minden olyan volt.
Minden észlelési tevékenység valamilyen fokon alkotó tevékenység, és minden emlékezési tevékenység valamilyen szinten képzeleti tevékenység.
Ha egyszer belekeveredsz egy kabátlopási ügybe, akkor egy idő után már nem fogják tudni, hogy a te kabátodat lopták el, vagy te loptál kabátot, csak azt, hogy kabátlopási ügybe keveredtél.
Az embereket történetek alkotják. Emlékeink nem az összes, általunk megélt másodperc részrehajlás nélküli felhalmozódása, hanem az a történet, amelyet válogatott momentumokból raktunk össze. Ezért van az, hogy még amikor ugyanazt éljük át, mint mások, akkor sem szövünk teljesen egyező történeteket, mivel mindannyian más kritériumok szerint válogatunk a pillanatok között, és ezek az ismérvek a személyiségünket tükrözik. Azokat a részleteket jegyezzük meg, amelyek felkeltették a figyelmünket, és amelyeket fontosnak tartunk, és az ezekből formált elbeszélések alakítják a személyiségünket.
A szenvedésed és pokoljárásod emléke a legnagyobb kincsed! Ha valaki kitörölné az agyadból, életed értelmétől fosztana meg.
Némi tehetséggel még a kezdő is képes múltját olyan rózsaszínű szemüvegen át látni, amely csak a jót és a szépet ereszti át. Csak akinek nem sikerül a trükk, az emlékszik serdülőkorára (gyermekkoráról nem is szólva) földhöz ragadt realizmussal, mint a bizonytalanság, a világfájdalom és a jövőtől való félelem időszakára, csak az nem fogja ennek a hosszú időszaknak egyetlen napját sem visszasírni.
A kezdet mindig olyan homályos. Amikor már rátalálnánk, visszanézünk, és látunk egy másik, még korábbi kezdetet, majd egy annál is régebbit.
A legijesztőbb, ha elérkezik az a kor, amikor már nincs tanú. Elmentek, elvitték a korszakok, homály fed bizonyos eseményeket, amelyeket már soha senkitől sem kérdezhetünk meg. Persze kis emberek kis eseményeit, de azok életéből tevődik össze a nagy, az egész.
Az emlékezés többnyire nem a dolgok pontos felidézését, hanem újrakonstruálását jelenti.
Miért van az, hogy az életünkben a rossz dolgok mintha mindig nagyobb teret foglalnának el a fejünkben, mint a jók?
Lehet egyáltalán emlékezni a fájdalomra? Aligha (...). Az ember tudja, hogy létezik, és tudja, hogy ő maga végigszenvedte, de ez nem ugyanaz.
Két generáció elég ahhoz, hogy feledésbe merüljön egy háború.
Néha a szerelem sem képes meggyógyítani egy ember múlt ejtette szörnyű sebeit.
Azt hihetnénk, hogy emlékezetünk szenvtelenül listázza a velünk történt eseményeket és az elsajátított ismereteinket, pedig messze nem erről van szó. A memória rendszeresen alakítja, módosítja az elraktározott információt, hogy jobbnak lássuk magunkat, ahogy az odaadó anya is áradozik arról, hogy drága kisfia milyen elragadóan játszik az iskolában, holott a poronty csak álldogál zavartan az iskola udvarán, és az orrát piszkálja.