Claire Loup

Pont erre valók a barátok: hogy kimondjanak olyan dolgokat, amiket nem mond ki magának az ember.

Valakit elhagyni mindenképpen nehezebb, mint ha bennünket hagynak el.

Kétségkívül kamasz voltam, igazi kamasz: a legkevésbé sem sikerült távolságtartással szemlélnem a történteket (...). Tisztában voltam ezzel, és dühöngtem, hogy képtelen vagyok uralkodni magamon.

Nem, nem is zerelmesek, de valami olyasmi volt ez, ami összetéveszthető volt a szerelemmel, ha az ember nem rendelkezett még viszonyítási ponttal ezen a téren: egy olyan érzés, amelyben a barátság, a csodálat és a gyengédség határai összemosódtak; az eddig magunkban fogadott és rendezetlenül visszatükrözött érzések véglete volt ez.

Kívülállónak éreztük magunkat, olyannak, aki felette áll a mániákusan a külsejével foglalkozó lolitáknak, nem vettük észre, hogy mi ugyanúgy a divat szabályainak engedelmeskedtünk, csak éppen más öltözködési és viselkedési kategóriában.

Vigyázat, a gondolat félénk, érzékeny jószág ám, előbb csak az orra hegyét dugja ki, aztán egy kicsit megmutatja a buksiját, óvatosan, apró léptekkel merészkedik elő a csöndben, és semminek nem szabad megzavarnia, mert akkor riadtan elbújik, bekucorodik az agy valamelyik zugába, és mindent megtesz, hogy egy időre elfelejtődjék.

Ez jelentette a felnőtté válást: rájönni arra, hogy egy darabka elfuserált valóság messze felülmúlhatja a csöpögős és naivan idealizált fantáziákat.