Erich Maria Remarque
Felejteni. Micsoda szó. Iszonyú, vigasztaló és kísérteties! Hát lehet élni felejtés nélkül? Csakhogy ki tud eleget felejteni? Az emlékezés salakja összezúzza a szívet. Igazán csak az lehet szabad, akinek semmije sem maradt már abból, amiért élt.
Úgy érezte, hogy ez az egész - nem valóság. Könyvben olvasta, moziban látta, vagy csak álmodik.
Boldog vagyok, és szeretném, ha te is boldog lennél. Én tökéletesen boldog vagyok. Veled ébredek, és veled alszom el. Mást én nem tudok. A fejem mint az ezüst, ha magunkra gondolok, máskor meg, mintha hegedű volna. Minden utca velünk van teli, olyan ez, mint a muzsika, közben néha más emberek is beszélnek, meg képek peregnek, mint a filmen, de a muzsika akkor is ott van. Mindig.
Tudta, hogy vannak szebb arcok, nemesebb arcok, tisztább arcok - de éppen ez az egy arc hat rá, és uralkodik rajta. Ez az egy arc az egész világon. És ő maga ruházta fel ezzel a hatalommal.
A bort nem lehet eltenni, megőrizni, mert megtörik, ecet lesz belőle, fanyar, mint a régi szerelem, ha elmúlt, de erőltetni akarjuk.
Mi kivételek vagyunk! Te vagy a tavasz - te vagy Budapest, ahol forró estéken minden épkézláb ember a Duna-parton sétál, az ezüst holdfényben, a virágzó gesztenyefák illatárjában.
A szerelem nem tó, melyben az ember mindig megláthatja a tükörképét, Joan. A szerelem háborgó tenger. Árja van és apálya. Elsüllyedt hajók vannak benne, sőt elsüllyedt városok is, polipok, korallok és nehéz, megvasalt ládák aranyos kincsekkel.
Amit az ember nem szerez meg, mindig jobbnak látszik annál, mint amije van. Ebben rejlik az emberi lét romantikája és hülyesége.
Ha két ember szereti egymást, az mindennél fontosabb, az csoda és a legtermészetesebb dolog ezen a világon. Ezt éreztem ma, amikor egyszer csak virágzó bokorrá változott az éjszaka, és eperillatú volt a szél, és rájöttem, hogy szerelem nélkül legföljebb szabadságos halottak lehetünk csupán, néhány adat, meg egy véletlen név, és semmi több, akár meghalhatunk.
Ha valamit akarsz, sose kérdezd, mi lesz a következménye. Vagy ne tedd meg.
Úgy érezte, valami kiterebélyesedik, szétárad benne, melegen, lágyan és parttalanul, és ez a valami számtalan kézzel húzza le magához; hirtelen elviselhetetlennek érezte, hogy így álljanak itt egymás mellett, talpuk keskeny síkján egyensúlyozva, nevetségesen felegyenesedve, ahelyett, hogy mindent feledve leroskadnának, és engednének végre bőrük zokogó kívánságának, annak, ami régmúlt évezredek mélyéből szólítja őket, onnan, ahol még nem volt semmi, sem gondolat, sem kérdés, sem kín, sem kétely - csak a vér sötét boldogsága létezett.
Bolond ez a világ: arkangyallá változhatsz, megőrülhetsz vagy akármekkora gazember lehet belőled, senki sem látja. De hiányozzék csak egyetlen gombod... mindjárt észreveszi mindenki.
Más dolog a gyász, és megint más az eleven élet. Nem gyászol kevésbé az sem, aki közben azért látja és tudomásul veszi az élet valóságát.
Hogy bánik ezzel a szóval! - töprengett Ravic. - Minden meggondolás nélkül használja, mint egy üres tányért. Amivel éppen megtölti, azt nevezi szerelemnek. Pedig mi mindennel meg lehet tölteni! Volt abban már félelem a magánytól, egy másik izgató én, megnövekedett önbizalom, a fantázia csillogó tükörképei! De ki tudná, melyik az igazi?
Élni annyi, mint másokat felélni. Valamennyien egymást faljuk. Ha nagy néha megcsillan valahol egy kevéske jóság lehetősége, ne tagadjuk meg magunktól. Erőt ad a nehéz időkre.
Éjszaka megszínesedik minden. Semmi sem nehéz, azt hisszük, mindent legyőzhetünk, és az elérhetetlent pótolják az álmok.
Jó, hogy vannak álmaink, mert nélkülük elviselhetetlen volna a valóság. Csalhatjuk magunkat a valósággal is. Az még sokkal veszedelmesebb álom.
Az élet sokkal nagyobb dolog annál, semhogy vége lehessen, amíg utolsót nem lélegzünk.
Heverni valahol egy mezőn. Nyírfák. Fehér, nyári felhők. Az ifjúság kék ege. Mivé lett a kalandos szív? Megölték a lét zordon kalandjai.
Vigasztaló semmiségek. A víz, a lélegzés, az esti esők. Őket is csak az ismeri, aki magányos.