Jelenits István
1932. december 16. — magyar teológus, író, tanár
Az ember kiváltsága, hogy egyfelől halandó, ami állandó fenyegetettséget jelent számára, másfelől viszont emlékezik a halottaira, és a halállal is számot vet. Nem meglepetésszerűen éri a halál, hanem valamilyen módon felkészül rá.
Az évek múlásával megtapasztaljuk, hogy sokszor közelebb áll hozzánk egy elvesztett szerettünk - apánk, anyánk, barátunk - , mint az, aki a közelünkben él a jelenben. Az elvesztettel akár egy életen át beszélgetünk, visszaidézzük az emlékét, nem csak azért, hogy gyászoljuk, hanem hogy az élete tanulságaiból bátorítást, gondolatokat merítsünk a saját életünkre vonatkozóan. Alakja változik az emlékezetünkben, a hozzáfűződő kapcsolatunk elmélyül, és olyan dolgokra is felfigyelünk, amelyekre az életében addig még nem.
Halottak napja azért is különleges, mert ilyenkor nemcsak a saját halottainkra emlékezünk, hanem mindazokra, akik előttünk jártak, és az életük, örökségük fontos mindnyájunk számára. Akkor is, ha név szerint nem tudjuk, hogy ki készítette az első kenyeret, ki találta fel a betűt vagy az írást. Mindez hozzátartozik az életünkhöz, és nem a semmiből került elénk: ősi örökségeink ezek, amelyeket halottainktól, az egykori élőktől kaptunk.
Aki nem válik világhírűvé, az is megmarad azok emlékezetében, akik szerették, esetleg azokéban is, akik mint egyszerű, de egyedülálló emberre emlékeznek rá.
Az ember életének az az értelme, hogy a világ nagyszerűségére, a lét értékére ráeszméljen; és örömének hangot adjon.
A nyelv változik, és ha van rá mód, érdemes lépést tartani vele.
Sebeket ütünk és sebeket hordozunk akaratlanul is úgy, hogy ezt tesszük kínunkban, vagy az ügyetlen szeretetünkkel.
Embernek lenni nem adottság, hanem feladat. Nem készen születünk embernek, hanem azzal a meghívással születünk, hogy legyen belőlünk ember.
A szülők is idegesek, és nem tudják már, mire való volna az iskola. Azt várják tőle, hogy a kész tudásanyagot a gyerek fejébe beletegyék, amivel majd bejut az egyetemre. Holott minden gyereket arra kellene megtanítani, hogy a saját helyzetéből, tehetségéből kiindulva, gondolkodni tanuljon meg.
Néha szavak nélkül kell megbocsátani. Érteni a szavakban ki nem fejezett bánat és a jóvátételre igyekvő szándék apró jeleit, s jelekkel felelni a jelekre. Felejteni ott, ahol feledésre van szükség, megróni máskor azt, akinek szüksége van a megrovásra. Az igazi megbocsátás, mint a szeretet általában, intelligens és leleményes. És alázatos is, legfőképpen talán alázatos.