Jókai Anna
1932. november 24. — 2017. június 5. magyar író és költ
A szerelem, ha még oly "igazi" is, nem a legmagasabb szintű kapcsolódás ember és ember között. Nem elég stabil. Hullámzik.
Néha azok az emberek a legelviselhetetlenebbek, akiknek igazuk van.
Az emberek nem az emberséges hatalmat tisztelik, arra csak gyanakszanak. Az emberek szeretnek mérsékelten félni! És örülnek, ha titokban gyűlölhetnek valakit, akit vezetésre tettek elébük.
A kivétel az általánosnak nem szabhat törvényt.
Nem lehet mindig a felhőkön trónolni, glóriával. Az igazi nagyság arról ismerszik meg, hogy minden helyzetben természetes. Az emberekhez nem leereszkedik, hanem odahajlik.
A méltóságot bírja el legkevésbé a férfi.
A Föld külső vonzóerejét már legyőztük. De a belső gravitációt legyőzni, ez az új évezredévben a lecke; az alázatos és egyben diadalmas Én misztériuma. Az ember szellemi szabadságharcos - s ebben az értelemben a harcot nem a környezetével, nem a társadalommal vívja, hanem önmagával.
A szeretet csöndes és józan: nem ordít, nem liheg.
A szeretet homályban is látszik - az erőszak reflektorfényben érzi jól magát.
Ami a születés és a halál körül játszódik, az mind misztérium.
Hiába a pénzed, nem akarsz megvásárolni semmit.
A húsvét a legnagyobb mélységeket és legnagyobb magasságokat megélő ünnepünk.
Nem az a probléma, hogy nincs Isten, hanem az, hogy van, de minek? Miért kellett egyáltalán teremteni, miért vagyunk, az egész mire jó?
A férfi teremti a világot, a nő pedig megtartja és gondozza.
Ha az ember benn áll egy völgyben, akkor a völgyet nem tudja felülről látni, de ha elindul, akkor felfelé haladva már más a rálátása arra a völgyre, amit elhagyott. Nem mást lát, csak másként lát. Olyat is meglát, amit a völgyből nem vehetett észre. A kaptatón felfelé már fontosabbnak látszik a csúcs, az ég, ami nem azt jelenti, hogy az ember cserbenhagyná a völgyet, hanem csupán azt, hogy jelentősen kitágul számára a látóhatár.