Madách Imre
Szabadon bűn és erény közt Választhatni, mily nagy eszme, S tudni mégis, hogy felettünk Pajzsul áll Isten kegyelme. Tégy bátran hát...
Nem az idő halad: mi változunk, Egy század, egy nap szinte egyre megy.
A cél halál, az élet küzdelem, S az ember célja e küzdés maga.
Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál.
Elismerem én is, hogy a költő születik. Igen, mint a hadvezér, a politikus, a zenész, szóval minden, ki egyre vagy másra hivatva van. Kire géniusza nem mosolyog, az semmi stúdium után sem viheti előbbre ügyét.
A művészetnek is legfőbb tökélye, Hogy úgy elbú, hogy észre nem veszik.
Hát nem tudod, hogy vígnak tartja az a világot, ki boldog, szomorúnak az, ki boldogtalan?
Szerelmi vallomásainkban, dalainkban oly óriásikat mondunk, hogy ha a megszokás el nem koptatta volna őket, valóban nőink kénytelenek lennének szemünkbe kacagni.
És végre a tudósnak is Könyvéből vajh mi haszna? Ha tudja is, mért van tavasz, De azt mégsem csinálja.
A népnek foglalatosságot adunk; azon nép, amelynek magával dolga van, nem gondol arra, hogy szabad lehet.
...és vannak hát a népnek is jogai? Az adózáson kívül?
Mi az élet költészet nélkül: csontváz, melynek bíbor ajkai, igéző keble lerohadtak, melynek csontüregében a kajánság kígyója lappang.
Küzdés az élet, nyugvás a halál.
Kétszer hal a félénk, mert nem maga a halál oly borzasztó, mint az előkészület.
A teremtés történetében csak világok sírja számoltatik, egy ember földi báb, élete buborék, mely nyom nélkül enyész el.
Pár ezredév gúláidat elássa.
Nagy kényelem a megnyugvás hitünkben, Nemes, de terhes, önlábunkon állni.
Előre csak önhitten útadon, Hidd, hogy te mégy, ha a sors árja von.
Minden, mi él, az egyenlő soká él, A százados fa s egynapos rovar. Eszmél, örül, szeret és elbukik, Midőn napszámát s vágyait betölté.
Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz, Évmilliókra lesz tulajdonod
Azt tartom, mely kacag, nem is valódi, Legédesebb percünkbe is vegyűl Egy cseppje a mondhatatlan fájdalomnak, Talán sejtjük, hogy az ily perc - virág, S így hervatag.
Azt már tudom: szerettél, megcsalódtál, Szerettél újra, s akkor már te csaltál. Ismét szerettél - hősödet meguntad; S üres szived most új lakóra vár.
Ki szúnyog ellen oly fegyvert ragad, Mit medve ellen vinni hősiség, Bolond.
A báj muló, s ha még nem volna is, Unott lesz holnap, ami elragad ma.
Az élet mellett ott van a halál, A boldogságnál a lehangolás, A fénynél árnyék, kétség és remény.
Minő csodás kevercse rossz s nemesnek A nő, méregből s mézből összeszűrve. Mégis miért vonz? mert a jó sajátja, Míg bűne a koré, mely szülte őt.
Ah, a lehetetlen lelkesít fel, Ádám! A férfiúhoz méltó ez s dicső ám. Istennek tetszik, mert az ég felé hajt, S ördögnek kedves mert kétségbe ejt majd.
A tett halála az okoskodás.
Örüljünk, okosabb világ van, Örüljünk, hogy mi élünk abban.
Zúgva nyargal a szél, hordja a havat, Mindenekre tiszta fénypalástot ad. Egyiránt borít el bércet, völgyeket, Tán az egyenlőség tart ma ünnepet. Ünnep van valóban, ím a büszke vár Dús világításnak özönében áll, Fényes csarnokáról hangzik a zene, S vad dombérozásnak hangja jön vele.