OMAR KHAJJÁM

Ó szerelem, segíts hát megint A sors szomorú cselszövéseit Darabokra zúzni, s aztán Újragyúrni vágyam szerint!

Oh élj, siess! A gyönyör oly kevés: holnapra élted tán a porba vész; s por és penész közt nem vár majd reád se bor, se lány, se lant - se ébredés!

Ne hidd, hogy e világtól válni félek, s hogy lelkemmel sötétbe szállni félek. Mind nem riaszt, hisz elpusztulni: törvény. Mert nem tudtam jó úton járni: félek.

Maradnék, ha a reménynek csupán egyetlen rügye fakadna a fán. De nem fakad. Tehát elindulok, s kisétálok a Semmi kapuján.

Az égi szerelemben nincs varázs: hűlt hamu az, alatta nincs parázs. A földit válaszd s fel ne add soha, bár ára kín, keserv és koplalás.

Amit kaptál, elég legyen neked, megváltoztatni semmit nem lehet. Nézd el békés közönnyel azt, mi nincs; így az, mi van, rabjává nem tehet.

Átküldtem lelkem - hátha hírt kapok - az Éltentúlra. Teltek a napok, míg végre megjött. Ennyit szólt csupán: "A Mennyország s a Pokol - én vagyok."

Szenvedéseimnek bár vége-hossza nincs, s te pompában ragyogsz, mint gőgös drága kincs, egyik sem állandó, nagy játékos a Sors, kedvére ad, cserél és visszavesz megint.

E földön, mondd, ugyan ki nem vétkezett? Nem képzelek bűntől tiszta életet. Ha vétkemet te gonosszal bünteted, Mi különbség van köztem és közötted?

A mindenség titkát hiába űztem, még fix pontot sem találtam az űrben, csak egy gyöngyöt a tudás tengerében, az is eltört, mikor cérnára fűztem.

A menny kerek, rozzant fedél szegény fejünk felett. Alatta nincs remény. Ne hívd az eget! Tehetetlenül forog az űrben, akár te meg én.

A sakktábla kockái: éj és nap. Bábuk vagyunk a sors keze alatt, ő játszik velünk, tologat, kiüt és a sötét dobozba visszarak.

Volt egy Kapu, de kulcsa elveszett; volt egy Fátyol, nem tépte szét kezed; ma még miénk a hír s holnapra már kiejt rostáján az Emlékezet!