Oravecz Nóra
Minden nő megérdemel egy pasit, aki még akkor is mosolyt tud csalni az arcára, amikor semmi oka nincs rá. Amikor összedőlt a világ körülötte, amikor mindent elveszített, mert egy mosoly pillanatok alatt rádöbbenti: ami számít, az már ott van az életében, az összes többi meg kit érdekel. Szóval erre képes egy mosoly tőle: visszahoz a jelenbe, és segít élni.
Igazából csak élvezd a pillanatot, és az bőven elég. Ahhoz is, hogy alakuljon az életed, és ahhoz is, hogy jól érezd magad. Tök mindegy, hogy mit gondolsz, mi lesz majd jó neked, van, hogy pont az tör majd össze. Hagyd, hogy az élet mutassa meg, hogy merre van az arra. Menj utána, ne kételkedj, és próbáld meg élvezni, akármit is hoz, ugyanis... Minden azon múlik, hogy mered-e élvezni, még azt is, amiről más azt gondolná, hogy lehetetlen mosollyal az arcodon végigcsinálni.
Néha csak feladnám és tovább sétálnék, választanék egy másik életet, egy egyszerűbbet, kevesebb meglepetéssel és kihívással, aztán meg belegondolok, hogy az a vesztesek játszmája, aztán meg pofozom magam, hogy miért vesztesezem le azt, aki ácsorog, hisz én is azt teszem. Aztán meg ismét jár az agyam, és beugrik, hogy de nem is, mert haladok ám előre, fogják a kezemet, csak minden úgy összefolyik. Olyan nagyon. Nem is értem. Mindenesetre nyugtat, hogy a legjobb tanulók kapják a legnehezebb leckéket.
Mindannyian csináltunk már komplett idiótát magunkból életünk során legalább egyszer. (...) Levontuk a következtetéseket, tanultunk belőle, és továbbléptünk. Ha nem e szerint a forgatókönyv szerint történt, az már a te bajod. Ne várd, hogy vigasztaljalak, hogy majd jobb lesz. Mert nem lesz. Addig mindenesetre biztosan nem fog változni az életed, amíg nem változtatsz valamin.
Ha egy pasi csak szurkál a rózsával, ahelyett, hogy azt óvatosan a kezedbe adná, lépj. A rózsa nem játék. Nem arra találták ki, hogy bántsanak vele. Ha egy kapcsolatban kényelmetlenül érzed magad, köszönj el. Köszönd meg neki, amit adott, mert biztosan tanultál tőle is valamit, de ne maradj tovább. Nincs értelme. Minden kapcsolatnak addig van értelme, amíg jól érzed magad benne, és amíg tanulsz belőle. Ha már nem jó benne, mert pl. nem becsülnek meg, akkor minek maradnál?
Ahogy az arcodat sem takargathatod egy életen át, úgy a Nap sugarai elől sem menekülhetsz: ugyanis a szerelem eljön egy napon, hogy lerántson rólad mindenféle álcát és "fátylat".
Az teljesen rendben van, hogy legyenek céljaink, és csak előre, de szórakozás és barátok nélkül meghal a lelked. Ha pedig nincs lelked, akkor sikerek sincsenek. Ha nincs lelked, nem élsz.
Párkapcsolatban élő lányok ezrei rettegnek nap mint nap a szakítástól. (...) Aztán eljön a nagy nap. Megkapják a kulcsot, és végre lakó nélkül marad a szívük. Persze a kapcsolatfüggők gyorsan túladnak rajta... Akik pedig nem, azok megtartják maguknak. Jó erősen a markukba zárják, és meggondolják, hogy legközelebb kinek adják oda. Mérlegelnek, mielőtt újra megkockáztatnák azt, hogy rossz kezekbe kerüljön a kulcs. Olyan kezébe, aki nem becsüli azt eléggé.
Ne a múltja érdekeljen, hanem az, hogy kivé válik melletted. Hogy szeret, és hogy téged választott. Nem véletlenül a múltja a múltja. Valamiért megvált tőle, elbúcsúzott, maga mögött hagyta, ahogyan azt te is tetted a tiéddel. A boldogság egyik titka talán az, hogy nem hánytorgatjuk fel a múltat, és megtanulunk a pillanatban élni, és azzal foglalkozni. Nem azon agyalni, hogy mi volt a múltban. Egyébként is: felesleges. Megtörtént, elmúlt, az egyetlen dolog, amit szebbé tudsz tenni, a most.
Engedd el. Ne ragaszkodj semmihez, hagyd, hogy az Élet mindent az útjára pakoljon. Ha nem követelőzöl, ha nincs kapkodás, tökéletesen összerakja a következő lépéseket, neked csak bíznod kell benne, és lépni nagyokat. Ne legyen energiád kontrollálni a jövőt, vagy a következő lépést fürkészni. Nem megy, és nem is fog menni, ne is akard, hiszen az nem a te dolgod. Annyi kell csak, hogy hallgass az érzéseidre, azok után menj, és tudd, hogy az Élet majd szépen hoz mindent, ha pedig élvezed a pillanatot, és nem a következőn agyalsz, minden a helyére fog kerülni, mert bízol abban, hogy ez nem is lehet másképp.
Mindenkinek van szíve. Mindenkinek. Összetörve, darabokban, gyógyulófélben, épen, de van. Néha mocskos leplekkel fedve, tökéletes szerepek alá gyűrve kínlódnak, rettegnek, félnek, és őrülten vágyják a szeretetet, de ott vannak. Néha talán láthatod is. Olyankor eltűnik egy lepel, és nincs több álca. Akkor kiszakad belőlük minden fájdalom. Érzed. Te is érzed, nem csak ő. De akkor legalább kienged belőle egy picit, mielőtt újra visszazárná magába az összes fájdalmat.
Ilyenek vagyunk. Tudjuk, hogy nem lehet, és mégis akarjuk. Tudjuk, hogy fájni fog, és mégis belesétálunk. Persze, hisz imádjuk a csapdákat, a veszélyt, a kihívást. Mi nők meg főleg. Mert mi kell nekünk... Csak az, ami nem szokványos. Ami nem egyszerű, ami bonyolult, ami más, mert azt hisszük, hogy majd nekünk egyszerű lesz. Nekünk menni fog. Aha, csak egy aprósággal néha elfelejtünk foglalkozni. Mégpedig azzal, hogy az elején megéreztük: ez is olyan lesz, mint a többi. De valamiért még mindig nem hallgatunk az érzéseinkre... Pedig mennyi csalódástól kímélnénk meg magunkat. Végül is. Pofonból tanul az ember.
Nekem a szabadság kell. A levegő, a tér, hogy ne öljenek meg egyetlen pillantással, gondolattal, hogy ne érezzem azt, hogy nem jó az, ami vagyok. Még egyszer nem vagyok hajlandó elviselni azt, hogy háttérbe szorítsanak. Nem választok rosszul, most már nem fogok. Nem kell olyan, aki nem tisztel, nem becsül, és nem örül nekem, velem; minek kellene. Mit tudnék én kezdeni vele? Ám addig, amíg ilyen nincs, élvezem azt, ami vagyok, így nem is hiányzik senki. A mosolyt, az életet, amit nap mint nap kiszínezek, és kérdés nélkül lepakolom magam elé, vigye, akinek kell, nálam aztán van belőle bőven. Hiszen addig jó, amíg meg tudod találni magadban a gyereket, az idiótát, az őrültet, azt, aki a hétfő reggelt nem szürkének, hanem kávé nélkül is varázslatosnak látja.
Az élet nem arról szól, hogy egy klón legyél. Inkább arról, hogy legyen saját, individuális stílusod. Hogy legyenek álmaid, amikben hiszel. Ne foglalkozz azzal, hogy más mit mond.
Valamiért mindig képesek vagyunk elhinni, hogy ez más lesz. Megint, újra meg újra... Hogy ő most jó lesz, nem fog mindent összekuszálni, megbántani, összetörni. (...) Aztán megint csalódunk, és már nem is értjük, hogy miért hiszünk újra. Hogy honnan az istenből van erőnk ahhoz, hogy újra fel tudjunk állni, leporoljuk magunkat, felhúzzuk a cipellőnket, és tovább tipegjünk. Kezdetben megtörten, csalódottan, hitetlenül. Ám idővel valami mégis történik. Megtörik a jég, jön egy mosoly, meg még egy, aztán úgy a harmadiknál már nem tudod figyelmen kívül hagyni. Van, ami nagyobb, mint te. Hatással van rád, és nem tudsz ellene mit tenni. Akaratlanul is magad mögé hajítod a lakatot, kinyitod a szíved, mit sem törődve azzal, hogy mit kockáztatsz, hogy talán ez is egy a többi közül.
Igazából mindannyian ugyanarra a szeretetre vágyunk. Ha nem kapjuk meg, az csak egy dolog miatt lehet: mi sem merünk ekkora szeretetet adni. Feltétel nélkül, elvárások nélkül, úgy, hogy a másik azt kezd vele, amit akar, mert igazából nálunk van bőven elég. Ezt kitanulni még mindig művészet, és csak keveseknek sikerül, hiszen olyan jó félúton lehuppanni a földre, és azt mondani, hogy na jó, akkor én szeretlek, és szeress te is. Pedig valójában ez nem erről szól. Szeretsz és szeretve vagy. Szeretetet adsz, és szeretetet kapsz vissza. Jön magától. Nincs benne görcsösség és birtoklási vágy. Hiszen igen, utóbbi öl meg minden kapcsolatot.
Nem akarok mást, csak hogy ne unjam meg. Nem akarok mást, csak hogy elég izgalmas legyen. Izgalmas annyira, hogy lekössön, hogy rá figyeljek, hogy ne érdekeljen más. Törődjön annyira, hogy ne taszítson, de megtartson. Szeressen úgy, mint senki más, de csak annyira, amivel nem fojt meg. Talán van ilyen, talán nincs. Lehet, hogy még meg sem jött. Fene tudja. Úton van.
Van az a pasi, aki kinyit, felnyit, megnyit, elvarázsol, boldoggá tesz. Megért, szeret, veled van, támogat, és nem adja fel. Lehet, hogy nehéz lesz, de végigcsinálja, mert tudja, hogy semmit sem adnak könnyen. Higgy benne, és megkapod. Akard, várd, és jönni fog. De ha jön, ne sétálj el mellette. Vedd észre, és vigyázz rá. Szeresd, de ne fojtsd meg a szereteteddel. Adj meg neki mindent, törődj vele, de hagyd meg a szabadságát. Élvezd, hogy van, hogy segít, hogy támogat, de ne vedd magától értetődőnek, hogy ott van. Becsüld meg.
Egy nő ragyogjon, és rögtön gyönyörű lesz, akárhogy is nézzen ki. Ennyi lenne. Remegjen meg a világ, ha megjelenik, és meg is fog, mert azt, aki ragyog, észreveszik. Nem tudnak elmenni mellette, nem is lehet, ugyanis sugárzik. Na ebből van kevés. Hiszen mennyivel egyszerűbb széthisztizni a perceket, hogy de neked mennyire rosszul áll az életed, és egyébként is milyen szerencsétlen vagy. Nos igen, az vagy, de ezen csak te tudsz változtatni, semmi más. Gondold meg, hogy minek adsz energiát. Ne etesd a gyengítő szörnyeket, inkább hagyd magad mögött őket, mintha nem is léteznének. Hiszen nem is léteznek. Csak az van, amire te figyelsz, az meg olyan lehet, amilyenné formálod vagy címkézed, ugyanis minden a te kezedben van.
Egy nő csak annyira ragyoghat, amennyire a férfi engedi. Viszont egy dolgot sosem szabad elfelejteni: aki ragyog, azt észreveszik, és épp ezért megy ez ritkán hosszú távon. Kezdetben mindig érdekes az, ami tündököl, ám később fenyegetővé válhat a tény, hogy mi van akkor, ha ezt más is észreveszi.
Néha csak úgy hagyni kell, hogy a feje tetejére álljon minden. A világ, az életed, minden. Nem összetörni, nem kiakadni, hanem tudni, hogy semmi sem történik véletlenül, és valójában minden a helyén van, vagy legalább úton. Kell, hogy lekössön valami, kell a kuszaság, az unalmas csak árt neked. Örülj a káosznak, hiszen minél nagyobb van körülötted, annál nagyobb rendet tudsz varázsolni. Végül általában mindig a legnagyobb kuszaságból születnek a legjobb dolgok. Szóval csak hagyni kell, hogy minden megtalálja a maga helyét. Hiába is akarnád érteni, úgysem fog menni. Szóval csak türelem.
Az egyik legutálatosabb dolog a világon a búcsúzkodás. Gyűlölöm. Amikor ott állok, mint egy csokijától megfosztott óvodás, és könnybe lábadt szemekkel nézek a másik után, mintha ő tehetne mindenről. Arról, hogy mennem kell, vagy, hogy mennie kell. Talán az egyik leggyötrelmesebb érzés az, amikor neked kell búcsúznod. Gomb nagyságúra szűkül a gyomrod, mert tudod, azok az emberek, akik eddig az életedet jelentették, most hirtelen fizikai valóságukban eltűnnek, ám virtuálisan továbbra is őrséget állítva őriznek, hogy nehogy bármi bajod essék. Hogy még véletlenül se dőlhessen össze a várad, amit olyan nagyon nehezen építettél fel.
Magadból kell magadnak adnod, motivációt csiholnod, olyan igazán megedzettet, ami aztán tűzön-vízen átvisz. Hiszen csak te vagy magadnak. Mindenki más ideiglenes átutazó. Ki rövidebb, ki hosszabb ideig marad az életedben, de nem kötheted a boldogságodat és a képességeidet másokhoz. Önmagadnak kell lenned minden körülmény között, és talán pont ez a legnehezebb. Egyensúlyban lenni minden életkörülményben önmagaddal.
Engem nem érdekel az az arcod, amit másoknak mutatsz. Sőt. Hidegen hagy. Értsd meg, ha engem szeretnél, meg kell nyílnod. Meg kell mutatnod valamit magadból, ami más, mint amit a többiek látnak, ugyanis csak abba tudok beleszeretni. Ami mindenkié, az engem nem érdekel. (...) Különleges csak akkor lehetsz az életemben, ha meg mered nyitni a lelked, és nem félsz átadni magad nekem. Nem kellenek álarcok, hiszen ha velem vagy, nem eshet bántódásod. Azért vagyok itt, mert szeretlek. De meg kell értened: nem szerethetek valakit, aki igazából nem is te vagy.
Bízz magadban, és lásd meg belül a gyémántot, ugyanis ha észreveszed, tudni fogod, hogy másként kell bánnod vele, mint holmi bizsukkal. Onnantól pedig ezt szem előtt tartva roboghatsz előre, akkor meg aztán akárki akármit mondhat, nem fog érdekelni, ugyanis te tudni fogod, hogy ott legbelül egy gyémánt ragyog. Nem fogsz kérkedni vele, ugyanis az arra érdemes meg fogja látni. És soha ne feledd. Nem mindenki tud különbséget tenni gyémánt és üveg között.