Nádas Péter
1942. október 14. — magyar író, drámaíró és esszéista
Az ember eleve mulatságos lény, mindenki a maga módján. Az ismétlődő gesztusaink, ahogy képtelenek vagyunk túllépni az unalmas önismétléseinken. Mindez mulatságos, ha éppen nem tragikus.
Az empátia teljes hiánya igen ritka jelenség, de érdekből, kívánatra természetesen minimalizálni lehet a szintjét. Olyan korszakban élünk, amikor ez a minimalizálási manipuláció nagyobb teret kap, de szerencsére a korszakok váltogatják és kiegészítik egymást.
Egy élet hajója képes többször is megfenekleni. Jön egy dagály, kicsit megemeli, de kiderül, hogy lyukas a hajótest, beömlik a víz, és akkor betömi vagy megfoltozza az ember. Ha mégsem süllyed el, megint hajózik egy ideig, aztán ismét zátonyra fut.
Ahogy az ember abbahagyja a munkát, megpillantja a saját életét csupaszon. A munkával feldíszítem, tartalmassá teszem, de ha mindezt lehántom róla, tulajdonképpen nem is tudom megmondani, mit csináltam egy életen át.
Két generáció elég ahhoz, hogy feledésbe merüljön egy háború.
Az énnek az egyetlen védelmi apparátusa a hazugság, a füllentés, a mellébeszélés, az elhallgatás.
Az őszinteség nagyon gyanús. Ha például valaki azzal kezdi a mondandóját, hogy őszintén megmondom neked, az azt jelenti, hogy hazudni fog, vagy korábban hazudott.
Nem azonosítom a valóságot az igazsággal. Ezt csak akkor tehetném, ha biztos lennék benne, hogy Isten teremtette és kormányozza az univerzumot, s akkor a keresztény tanításnak megfelelően egyedül benne van az igazság. Ha őt megtalálom, akkor a realitásban megtalálom az igazságot is. Nagyon szép gnosztikus gondolat. Ám én ma sajnos nem tudok már abban bízni, hogy egy rajtunk kívül álló személyben van letétben valamiféle igazság, aminek nekünk meg kellene tudni felelnünk. Ez ugyanis minden egyes személyben letétbe van helyezve.
Nagyon kevés a kérdés egy magyar beszélgetésben, de nagyon sok a komment és az egyértelmű kijelentés. Még több a normatív ítélet. Ahol az emberek nagyon keveset kérdeznek egymástól, ott fennáll a veszély, hogy mindenki nagyon okos lesz.
Az okos ember is tévedhet, legfeljebb még okosabb lesz, ha belátja tévedését.
Kívül a köznyelv kétféle beszédmódot talál, ha a szerelemről kell beszélnie. Az egyik a mágikus, a titkos, az éjszakai nyelv, a másik a szociális, a nyilvános, a nappali nyelv, s aki az egyiket beszéli, megérti ugyan a másikat, mégsem tudja az egyiket a másikba átfordítani.
Vannak helyzetek, amikor a hazugság a humánus.
Az emberi karakter, amit a születéssel magunkkal hozunk, soha nem változtatható.
Nincs egyéni nyelv, csak egyéni nyelvhasználat.
Kritikus helyzetekben (...) nagy koncentrációra van szüksége az embernek. Olyan erősségűre, amire köznapi helyzetben, amikor szétszóródik a figyelme, nem képes. Amikor azonban sokk éri, például egy baleset, akkor megváltozik az időélménye.
A szabadság nagy úr, talán a legnagyobb. Viszi magával legnagyobb ellenségét, az anarchiát.
A kamaszkor végén az embernek nem csak föl kell ismernie önmagában egy olyan nőt vagy egy olyan férfit, aki semmiben nem különbözik a többiektől, hanem pontosan olyan, mint mindenki más, hanem ebben a fölismert nőben vagy férfiban nagyon rövid időn belül meg kell találnia egy olyan, senki másra nem hasonlító személyest, aki egy másik, feltétlenül ellenkező nemű, s szintén senki másra nem hasonlító személynek előre láthatón és életfogytiglan a kedvére van. A feladat nem megoldható.
A nemzet kultúrája nem lehet senkinek a személyes tulajdona, hanem közös tulajdon. Rontani, rombolni, pusztítani lehet, de építeni csak olyan állam képes, amelynek polgárai szabadon beszélik meg egymás között, hogy mit helyes és mit helytelen gondolniuk és cselekedniök, s a versmértéket nem a süket önkény, hanem az én hallásom szabja meg. Ahol az én, te, ő, mi, ti, ők rendje egyszerre, de nem egymás ellenében uralkodik.
A gyűlölet, mondom, rejtekutakon jár bennem, másokban is. Aki kíváncsi rá, annak titkos tapétaajtókat kell kinyitnia, homályos mellékfolyosókon kell botorkálnia, alagutakban, csatornákban kell hétrét görnyedve előre másznia, s még innen is vezetnek lefelé aknák és kanálisok. Ez ő maga. A másikét az látja, aki látta a magáét. Mindenki másé csupán hasonlata ennek.
Csak az az ember önmaga, aki nem azért olyan, amilyen, mert mások másmilyenek, hanem azért mutatkozik mások között másnak, mert a saját adottságaival él.
A homlokát fedeztem fel először. Aztán a szemét. Később a száját. Most már belülről, magamból csókolom.
Szerelem: az enyémmé épített külső, a részletekben magamba vont egész.
Tömegnyi ember csendje: ez a legnémább, a legmélyebb, fenyegető és megható.
Végül is abban vagyok kénytelen folytatódni, aminek legszívesebben teljesen hátat fordítanék. Ezt nevezik az élet gyakorlatának.
A szépség és a csúnyaság mibenléte kivonja magát az emberi ítélkezés alól, holott ezeken alapszik a tetszés, mely a lehető legvégletesebb és változtathatatlan ítélet. Viszonyunk éppoly aránytalan ezekhez, miként a sorsunk se a mi arányossági igényeink szerint adja vagy nem adja; illetve adja az egyiket, de nem adja a másikat, vagy valamicskét ad az egyikből, ám hozzátesz a másikból is.
Nem tudtunk egymásnak mit mondani. Úgy éreztem, mintha kettőnk között mindennek vége lenne, s mintha ő is úgy érezné, mintha mindennek vége lenne kettőnk között. Ettől azonban oly erős lett a feszültség; nem lehetett vége.
Szép angyal a szerelem, ám hívő, megcsalt szívnek a halál angyala.
A gyöngédség se kisebb erő, mint az erőszak.