IDÉZETEK A VILÁGRÓL
Nem egy csepp vagy az óceánban. Az egész óceán vagy egyetlen cseppben.
Vagy a világ az őrült, vagy te vagy az; mindkettő lehetséges.
Mi az ember, egy ember, a világnagy mindenbölcsesség előtt, mi az ember, száz lábnyi ember, a világnagy mindenhatóság előtt?
Hidd, hogy a világ csak egy röpke virág, és akkor élsz.
Határtalanul gazdag világban élünk, a különböző szegmenseit föltárni és más által is átélhetővé, megláthatóvá tenni, ez költői feladat.
Paradox módon a világ, ahogy növekednek a problémái, egyszerűbbé válik.
A legfelvilágosultabb emberek azt állítják, hogy a világ tulajdonképpen tökéletes. Azt állítják, hogy amikor szenvedünk, akkor nem a világgal van baj, hanem a gondolkodásunkkal. Legtöbben ezzel többé-kevésbé egyet is értünk. Amikor mindenkit és mindent kritizálunk, akkor nem élünk harmóniában. Ilyenkor az élet egy küzdelem, és úgy érezzük, mindig rosszkor vagyunk rossz helyen.
Az eszkimó eredetlegendák némelyike szerint a világ úgy keletkezett, hogy amikor az egész földet csak óceán borította, egy kacsa lebukott az aljára, és a csőrében egy darab földdel tért vissza, amit szétszórt a felszínen. Ebből lett a szárazföld. A kacsát épp ezért egy rakás eszkimó törzs tekinti totemállatnak.
A világ, amelyben élünk, nem abszolút értelemben létezik, hanem csupán a valóság modellje.
A világ olyan, amilyen, soha nem volt tökéletes (...). De hogy részt veszünk-e a létrontásban vagy nem, az már teljesen tőlünk függ.
Az ősz az az évszak, amikor a világ kicsit megnyugszik, és számba veszi, eleddig mit ért el. Változást hoz, de megnyugtatóan lassú átmenettel, nem kapkodó pánikban.
Meg kell mondani őszintén az embereknek, mi az univerzum, amiben élnek, a szemükbe nézni, és megmondani, hogy az univerzumban háború van, hogy az univerzumban nincs béke, hogy az univerzum, az veszély, kockázat, feszültség és: rombolás, hogy nincs semmi ép, hogy az ép fogalma hazug, hogy minden béke, csendesség, állandóság és pihenés: áltatás.
A világ mindannyiunknak ugyanaz: a jó meg a rossz, a bűn meg az ártatlanság párosan jár benne.
A valóság gyakran más, mint aminek látszik: a Föld laposnak tűnik, pedig gömb alakú, s a látszat szerint a Nap kering az égen, pedig mi keringünk őkörülötte.
Ha valóban szeretnénk megváltoztatni a világot, meg kell értenünk, hogyan működik valójában, és el kell feledkeznünk arról, hogy bárkit is pofán vágjunk.
Meggyőződésem, hogy ha a világegyetem valamennyi galaxisát számításba vesszük, milliónyi vagy akár milliárdnyi földön kívüli civilizáció létezik.
Az a gyanúm, hogy az idegen életformák teljesen mások lesznek, annyira mások, hogy nem sok közös lesz bennünk, épp ezért talán még az is nehezünkre fog esni, hogy felismerjük bennük az életet, mielőtt megpróbálkoznánk bármiféle kommunikációval.
Ha az idegenek képesek üzenetet küldeni a nagy semmibe, akkor szinte biztosan jóval fejlettebbek nálunk, ugyanakkor sejtelmünk sem lehet arról, hogy mennyiben mások, mint mi. Tegyük fel például, hogy az üzenet küldői velünk ellentétben elsődlegesen nem a látás, hanem az érintés vagy a szaglás útján érzékelik környezetüket. Akármilyen szagmintát is küldenek nekünk távoli bolygójukról, ezerszer is magunkba szívhatnánk anélkül, hogy az üzenet tudatosulna bennünk.
Szerintem a felvetés is mókás, hogy amennyiben tényleg befognánk, képesek lennénk értelmezni egy SETI-jelet. Egy medúzával sem tudunk kommunikálni, pláne, ha nem is látjuk. És ő a mi bolygónk szülöttje.
Egy fejlett civilizációval találkozni olyan lehet, mint amikor az őslakos amerikaiak találkoztak Kolumbusszal. Abból sem sült ki semmi jó.
Előfordulhat, hogy a fejlett idegenek némán figyelnek bennünket, mint valami kozmikus kukkolók, és csak arra várnak, mikor válunk képessé a kommunikációra. Az is lehet, hogy azzal a totális érdektelenséggel tekintenek ránk, mint legtöbbünk a hangyákra (ami igazán kár, mert a hangyák nagyon is érdekes teremtmények). Ha jeleznénk nekik, az egyenértékű lenne azzal, mintha egy hangya megrángatná az ingujjunkat, és a hogylétünk iránt érdeklődne.
A világ mindig is olyan hely volt, ahol kéz kezet mos. Ha ez összeomlik, többé-kevésbé összeomlik a társadalmunk is.
Az igazság csak egy lufi, amiből bármi hajtogatható! A múlt egy adag gyurma, amiből bármi megformázható!
Az a nagy igazság (...), hogy ezen a világon minden lehetséges. Ha nem születésetek óta látjátok már, miáltal megszoktátok minden furcsaságát, csak akkor láthatnátok igazán, hogy micsoda bűvészmutatvány ez a világ, minő lázas álomkép s önkívület, melyet elképesztő rémek és szörnyetegek népesítenek be - vándorló karnevál és utazó cirkusz, melynek végcélja hosszú barangolás után a sárban valami mondhatatlan s felfoghatatlanul vészterhes végzet.
A világmindenségben szimmetria uralkodik, de a legizgalmasabb fejlemények - például az emberi faj - rendellenességek benne, olyan röpke pillanatok eredményei, amikor a szimmetria megtörik.
A nap keleten kel, nyugaton nyugszik, és ugyanannyit kapunk belőle mindannyian.
Ez a férfiak világa, de a nők kormányozzák.
A világnak nincsenek felesleges darabkái. (...) A vakmerőséged és a hibáid az okai annak, hogy amikor azt mondják "nem változtathatod meg a világot", nem hallgatsz rájuk. A világ jobban jár akkor, ha a részei maradunk.
Az élet a mi univerzumunk természetének esszenciális kifejezése.
A világ olyan, mint egy körhinta, amely egyre gyorsabban és gyorsabban forog. De milyen gyors az elég gyors? El fogunk-e érni valaha is egy kritikus határt, egy pontot, amikor már nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat, akik képtelenek felvenni ezt a sebességet, azok felett, akik menet közben kipottyantak a körhintából?
Vannak dolgok, amelyekben mit sem számítanak a rendi különbségek, sőt, még az országhatárok sem.
Ha azt mondjuk, "föld", általában azt a tenyérnyi földdarabot értjük rajta, amelyen élünk. Amikor az ember kijut az űrbe, hirtelen annak látja a Földet, ami: egy égitestnek. Egy golyónak, amelyen mindnyájan élünk.
Senkinek egy pillanatot sem kell várnia ahhoz, hogy elkezdje jobbá tenni a világot!
Minden értelmes lény társakat keres, hozzá hasonlóakat, de legalább olyanokat, akikkel el lehet beszélgetni a világ dolgairól. Így van ez az emberrel is, és noha már hatmilliárdan élünk együtt a földön, szüntelenül keresünk "másokat", akik okosak, intelligensek. Miután a földgolyó felületét már olyan sűrűn lakják az emberek, hogy kifürkészetlen terület nem maradt, legtöbbször a világűrbe, más bolygókra, más csillagrendszerekre képzeljük az intelligens társakat.
A mindenség működése semmiféle igazságnak vagy törvénynek nincs alávetve - igazából nem is működik, egyszerűen csak van -, formát a létezők, az én-tudattal rendelkezők által kap.
Néhány ember úgy véli, hogy az intelligens fajok kihalnak, mielőtt szétterjednének a világűrben. Ha igazuk van, akkor az esti égbolt csendje egy temető némasága.
A Föld a leggyönyörűbb dolog, amelyet életemben láthatok.
A Nemzetközi Űrállomáson kivételes helyzetben vagyunk. Ha kinézek az ablakon, egy gyönyörű bolygót látok, amely hívogatónak és békésnek látszik. Sajnos nem az.
A jövőről való spekuláció egyszerre utópikus és disztópikus, tele van nagy ívű ábrándokkal és félelmetes veszélyekkel.
A lakott világ kicsi, két ember keze határolja. A lakatlan világ hatalmas. Minden irányból körülfogja a lakott világot.
A pozitív gondolkodás nem csupán divatos fogalom. Gondolataink nyomán szavak és cselekedetek születnek. Az egész bolygó átalakításának, kiépítésének - vagy mértéktelen kizsákmányolásának, és az ezzel együtt jelentkező klímaváltozásnak - a hátterében a gondolataink ereje áll. Igyekeznünk kellene hát szépet és jót gondolni, mert az építő gondolatok, az egymást segítő, bátorító gondolatok ugyanúgy megvalósulnak, mint a negatív, félelemkeltő vagy a környezet kárára történő, mértéktelen meggazdagodást célzó gondolataink.
Egy ilyen probabilisztikus világban, mint a miénk, tényleg nem sok értelme van a csodákról, mint nem szokványos eseményekről beszélni, ugyanis minden esemény "kivételes", egyszerűen azért, mert egyedi.
A veszélyes világ képét soha nem közvetítették hatékonyabban, mint ma, ám a világ soha nem volt még kevésbé erőszakos, mint most. A félelmek, amelyek régen az őseinket életben tartották, most az újságíróknak segítenek megtartani az állásukat.
Úgy tűnik, természetes számunkra a gondolat, hogy a rossz dolgok mögött mindig rossz szándékú rossz emberek állnak. Szeretjük azt hinni, hogy a dolgok azért történnek úgy, ahogy történnek, mert valakik azt akarták, és hogy az embereknek hatalmukban áll az is, hogy beavatkozzanak a dolgokba - ha nem így gondolnánk, a világ túlságosan kiszámíthatatlannak, kaotikusnak és ijesztőnek tűnne.