Czóbel Minka

Együtt vagyunk ismét, Mint régmúlt napokban, Szeretlek, mint akkor, - Ki tudja, - tán jobban?

Keresek, nálamnál egy szomorúbb lelket, Vigaszt mondok neki, - ha hallgat a szóra, Tán az én szivem is megvigasztalódna?

Istenem! oly sokan a haláltól félnek! - Engemet elkábit ez a tenger élet, Hiszen nincsen halál a nagy mindenségbe', Csak élet, csak élet, - nincs kezdete, vége.

Csodás vagy emberélet! Folyamhoz hasonló. Mely viztömegjét magával ragadja Milliárdnyi cseppben, S itt-ott felszinre kerül Örök törvényű véletlenségből Egy-egy megfénylő habja.

Egyszer volt, hol nem volt - Mi van szép a múltba? Hogy vissza nem jöhet, Hogy idejét múlta!

Ónsúly a fájdalom, ha itt, jelenben, Könnyű, ha múlté, mint a hópehely.

Csak nagy hosszú fátyol-szárnyad Ne kerüljön ember-kézbe, Ember keze durva érdes, Összetépne ijedtébe.
Hogyha egyszer összetépne, Mindig csak a földön járnál, Nincs szomorúbb szárnyatépett Földönjáró boszorkánynál.

Csak száll a por a finom esti légbe, S örökre egyesülve benne réved az elmúló - kifogyhatatlan élet.

Mintha már látnám is, Jő felém egy árnyék, Mintha az árnyékban Magamra találnék. Hiszen én jártam itt - Ide be van nyomva, De már nem ismerek A saját nyomomra.

Árnyak közé vegyül most Az újabb árny-alak: "Ki vagy?" "Hát meg nem ösmersz?" "Én vagyok tenmagad!"