Daniel Gottlieb
Az előítélet gyakran úgy kezdődik, hogy bizonytalannak érezzük magunkat. Ahhoz, hogy javítsunk a közérzetünkön, olyan emberek közelségét keressük, akik úgy néznek ki, úgy gondolkodnak, és úgy viselkednek, mint mi. (...) Holott bármely konvenció, bármely konfliktus, bármely háború mindkét oldalán csakis emberek állnak egymással szemben. A külső eltérésektől eltekintve mind ugyanazt akarjuk. Mindannyian békére, biztonságra vágyunk kívül és belül, és keressük a lehetőséget, hogy szeretetet adjunk és kapjunk.
A zen hagyományból ismeretes az a történet, amelyben egy fiatalember olyan elviselhetetlenül szenved, hogy egyetlen nyugodt pillanata sincs. Ezért fölkeresi a mesterét, és a segítségét kéri. A mester azt javasolja, hogy tegyen egy pohár vízbe egy evőkanál durva sót, keverje el, és igya meg. A tanítvány úgy tesz, ahogy mondja. Persze a víz rettenetesen sós. - És most - mutat a mester egy forrásra, amely a közelben bugyog elő a földből - önts egy kanál sót a forrásvízbe. A tanítvány megteszi. A mester ekkor utasítja, hogy igyon egy pohárnyit a patakból, és a tanítvány észreveszi, hogy a só íze nem észlelhető. - A probléma nem a sóval van - mondja a mester. - A probléma a tartállyal van. Növelned kell a tartály méretét.
Egy buddhista tanár egyszer azt mondta, hogy a mérges kígyó csak akkor mérges, ha közeledsz felé. Ha faképnél hagyod az erőszakoskodót, nem gyáva vagy, hanem okos.
Egy csodálatos zsidó példabeszéd szerint mielőtt egy gyermek a világra jön, Isten minden tudást és bölcsességet belétölt, amire élete során szüksége lesz. Aztán Isten a gyermek ajkára szorítja az ujját, és azt mondja neki: "pssszt", és abban a pillanatban létrejön köztük egy titkos egyezség. A történet szerint ezért van kicsipkézve az emberek felső ajka. Az Isten ujjlenyomata. De az idők során ez a tisztaság és bölcsesség valahogy megkopik. A gyerekek beilleszkednek a társadalomba, tapasztalataik alakítják őket. Az élet mássá teszi őket. (...) A te feladatod tehát egyszerűen csak ennyi: bízzál az ösztöneidben, emlékezz a titkos egyezségre, és szerezd vissza a bölcsességet, amely amúgy is a tiéd volt.
Nem az baj, ha az ember más, hanem az, hogy másnak érzi magát.
Azokon az utakon gondolkodom, amelyeket életünk során végigjárunk. Miközben a válaszokat keressük, gyakran ösztönösen arrafelé indulunk, ahol több a fény. Pedig néha nem ártana a sötétben keresgélnünk.
Amikor egy szülő nem teszi a maga dolgát (...), akkor valójában jelzálogkölcsönt vesz fel a lelkére. És amikor jelzálogkölcsönt vesz fel a lelkére, a gyermekeivel fizetteti meg a kamatot.
A változás mindannyiunk számára nehéz. (...) Minden változás veszteséggel jár, és valahányszor elveszítünk valamit, mindenáron vissza akarjuk szerezni. (...) Minden változás veszteség, és minden veszteség változás.
Másokat megajándékozni akkor a legértékesebb, ha azt halkan és önzetlenül tesszük.
El kell indulnod önmagad felé -, hogy kialakítsd a saját életed. Vidd magaddal a szüleidtől, nagyszüleidtől és tanáraidtól szerzett bölcsességeket. De ne feledd, hogy az ő bölcsességük nem feltétlenül a te igazságod.
A fájdalom mindig a tegnapi napot sírja vissza - azt, ami volt, de már nincs többé. Ha a fájdalom nem múlik el gyorsan, magunkat okoljuk, amiért még nem léptünk túl rajta, hogy nem vagyunk eléggé erősek, vagy hogy túlontúl sebezhetőek vagyunk.
A kérdés nem az, hogy vannak-e vágyaink, hiszen hogyne volnának. Életre, szeretetre, biztonságra és boldogságra vágyunk. Vágyunk arra is, hogy gondunkat viseljék. A nagy kérdés azonban az, hogy hogyan kezeljük a vágyainkat. Mit teszünk szükségleteink kielégítése érdekében? És hogyan kezeljük csalódottságunkat, ha ezek a vágyaink nem teljesülnek.
Az embereknek csak akkor nyílik rá alkalmuk, hogy kedvesek legyenek és segítsenek, ha te felhagysz azzal, hogy bátornak és erősnek mutasd magad, amikor nem vagy az.
A jogos felháborodás olyan, mint amikor az éhes ember cukorkát kap. Jólesik, de csak rövid ideig.
Azt hiszem, szögletesen születünk, és gömbölyűen halunk meg. (...) Ahogy az élet vize átmos minket, elveszítjük kiszögelléseinket, ami a javunkat szolgálhatja. (...) Ugyanakkor veszíthetünk abból a határtalan bölcsességből, amellyel születtünk. De a bölcsességnek a nyomai azért velünk maradnak, épp csak ki nem bökik a szemünket.
Amikor egy kapcsolat elindul a megkeseredés útján, a részletek eltérőek, de az érzelmek nagyjából azonosak: elárulás, csalódás, összetört álmok és halálos csend.
A lelkünk akkor nyer megnyugvást, amikor egészen egyszerűen felhagyunk a küzdelemmel, és tudomásul vesszük a tényeket.
A hiány olyan, mint egy sajgó pont a szívemben. Sokkal jobb érzés, mint amikor dühös voltam rá, vagy ami még rosszabb, amikor nem engedtem, hogy bármit is érezzek iránta. A hiánya az jelzi, hogy szeretem.