Ingmar Bergman
Te vagy az egyetlen ember, aki úgy beszél velem a munkámról, hogy az soha nem bánt, soha nem sért (...), soha nem csalódom, soha nem gyanakszom, soha nem kedvetlenedem el.
Magadhoz ölelsz, és körbeveszel a gyengédségeddel. (...) És a gyengédséged olyan hatalmas és olyan természetes, hogy elárvult lelkem és didergő testem egyetlen porcikája sem lóg ki belőle, egyetlen részecskéje sem fázik, egyetlen része sem magányos, mert a gyengédséged mindent körülölel.
Néha, és különösen most, éjszaka, úgy érzem, hogy nem bírok tovább élni, mert megérintetted az énem legbelső részét, felrobbantottad az eddigi életemet, már nem az vagyok, aki vagyok, hanem te vagyok, tied vagyok, általad vagyok.
Nem tudom elmondani, amit mondani akarok. Nincsenek megfelelő szavaim, amelyekkel széttörhetném ezt a borzalmas állapotot: a várakozást. (...) Megérintettél, felnyitottál, magadévá tettél. Féltékeny vagyok és őrjítően elhagyatott a némaságban. Az idő nem múlik. Egy helyben áll, de rossz helyen áll.
Várakozással és némi aggodalommal tekintek következő találkozásunk elé. Aggódom (...), hogy a várakozást szinte mindig csalódás követi; hogy az a különös öröm, amiről ír, egyszerinek és megismételhetetlennek bizonyul.
Az embernek soha nem kell kimondania, hogy "szeretlek". Elég, ha csak végzi a szeretet cselekedeteit.
Nem lehet erőszakot tenni az Igazságon úgy, hogy közben ne ártson. Hogy ne tegyen rosszat.
Azt szokták mondani, hogy a szerelem vak, de ez nem igaz - a szerelemnek éles a szeme és kitűnő a hallása. Többet lát és hall, mint amennyit az ember látni és hallani szeretne.
A nagyon nagy öröm, ami olyan nagy, hogy az már felfoghatatlan - amikor elérkezik az ideje, kiszabadít mindenféle sötétséget, mindenféle kínokat és félelmeket.
Ne azt mondd, hogy "Isten"! Azt mondd, hogy "Szentség". Az Ember Szentsége. Minden egyéb csupán ismertetőjel, öltözék, megjelenés, csel, elkeseredés, kétségbeesett kiáltás a sötétbe és a csendbe. Az Ember Szentségét nem lehet elképzelni vagy megragadni. De közben viszonyulni, ragaszkodni lehet hozzá, mint valami konkrét, valóságos dologhoz. (...) Olyan dolgok történnek körülöttünk, melyeket érzékszerveinkkel nem érzékelünk, de amelyek szüntelenül hatnak ránk.
Szerettem Henriket a magam gyerekes és szertelen módján. De nem tudtam róla semmit. Sem róla, sem magamról. Két év alatt... két rövid év alatt eltékozoltuk a szeretettartalékainkat.
A szeretet nevében elkövetett becstelenségek az ember művei, melyek megsemmisítő erővel bizonyítják, hogy szabadok vagyunk, és nincs bűn, amit ne követhetnénk el.
Sokféle szerepet játszunk. Van, amelyik szórakoztat, és van, amelyiket azért játszunk, mert mások elvárják tőlünk. Legtöbbször azért, hogy védjük magunkat.
Ha igaz úton jársz, erős leszel. Ha az igazságot választod, megoldhatod, ami megoldhatatlan.
A vallomásban alkalmasint van valami romboló és végérvényes. Vagy legalábbis valami titokzatos, amiről az ember nem mer magának számot adni.
- Vallomás
Nem siratom az elveszett édent. A gyerekek felnőnek, a kapcsolatok felbomlanak. A szeretetnek vége, ugyanúgy a gyöngédségnek, barátságnak és összetartozásnak is. Nincs ebben semmi rendkívüli. Ez a dolgok rendje.
A maskara-élet a bölcsőben kezdődik, és tart egy egész életen át. Nincs senki a földön, aki meg tudná találni magát.
Nekem meg tulajdonképpen olyan mindegy, hogy hol lakom. Én minden lakóhelyet ideiglenes valaminek tekintek. Az embernek a biztonságát magában kell kiépítenie.
A barátaink szerencsétlenségében mindig van valami, amit tulajdonképpen nem is bánunk.
A pokol olyan hely, ahol az ember már nem hisz semmilyen megoldásban.
Az ember nem élhet egyedül, az ember nem erős. Muszáj fognunk egy másik ember kezét.
Az ember tulajdonképpen bármit állíthat bárkiről. Valahogy mindig jellemző az illetőre.
Te azt mondod, a tudás biztonság. Hülyeség. A tudás több választási lehetőséget ad, és több szorongást.
Néha végképp boldogtalan vagyok, amikor észszerűen boldognak kellene lennem, és fordítva. A boldogságnak nincsenek szabályai. Nálam legalábbis.
Ő eltűnt a homályban, és magával vitte az életét. De a furcsa az, hogy az én életemet is magával vitte.
Ha sokat beszélünk róla, a szerelem elmúlik.
Szavak, melyek megszületnek, s azonnal megértésre találnak, mindez olyan, mint a sötét, zavaros vízből kiemelkedő sziget.
Vagy egyedül vagyok, és összesűrűsödik körülöttem a bizonytalanság és a félelem, és a feszültség nem oldódik bennem, vagy barátok közt vagyok, felpörgetem magam, "társasági" módra viselkedem, és amikor hazajövök, még feszültebb vagyok, mint mikor elmentem. Ezt persze nem lehet szenvedésnek nevezni. A kín nem kézzelfogható.
Meg kell változnom, sokkal nagyobb mértékben meg kell nyílnom, nagyobb mértékben kell rád támaszkodnom, és még közelebb kell kerülnöm hozzád. Ezeket mind tanulnom kell, mert eddig, egész életemben az ellenkezőjét tanultam.
Rettenetesen hiányzol, szerelmem. Amikor elutazol, magaddal viszed az életet, és ilyenkor valamiféle tartalékelem segítségével élek, ami legjobb esetben kitart addig, amíg visszajössz, és újra életet lehelsz belém.