Mikszáth Kálmán
A Mikulás úr nem ismer tréfát és nagy megkülönböztetéseket tesz a gyermekek között. Igazi Janus-fej, ugyanegy időben mosolyog az egyik arca az egyik gyerekre s haragos a másik a másikra.
Rokona Mikulás a Jézusnak, hogy mind a kettő a gyerekeknek keresi a kedvét?
A bolondok gondolatai az érzésnek az ész által meg nem nyesegetett vadvirágai.
Istenem, de nehéz okos embernek lenni!
Egy bakter nem vigyázhat két falura.
Amit egy nő meg akar tudni, azt kiveszi vagy sírással, vagy kéréssel, vagy édes csókkal.
A természet az egyedüli, melyet a fantázia nem szépíthet, nem nagyíthat, csak törpíthet.
Nem a póráz teszi a kutyát hűségessé.
A régi, ismerős, százszor megjárt gyalogút volt, mégsem ismert rá. Azt hitte, idegen helyen bolyong. Hát a brezinai háztáj hová lett? Minden úgy áll, mint azelőtt, szemben a bércek, alant a selyem rét a futó patakkal, a kerekes kút az udvaron, s a nagy vályú az akol mögött. Minden, minden ott van, minden, minden úgy van, s még sincs ott semmi és még sincs úgy semmi... valami hiányzik, üres, néptelen az egész ház tájéka.
A szerelem éget csak, őt már elégette, a szeretet melegít, s ő sohasem fázott még ilyen nagyon.
Oly csúnya a halál... és az a rettenetes, hogy a többi ember élve marad.
A legbölcsebb ember is húzza meg magát szerényen. Mert miből áll a nagy bölcsessége? Talán abból, hogy legfeljebb egy félrőffel tovább lát a másiknál, a közönséges eszűnél, egy félrőffel, egy olyan horizontba, amely egy billió mérföldre terjed. Az egész mély látás csak egy valamivel kisebb vakság. Hát érdemes ezért a csekélységért annyi hűhót csinálni? Szétosztályozni az embereket, hogy ezek az okosak, emezek a nem okosak, azok a bolondok, mintha a mákszemeket szétraknák: kis mákszemek, nagy mákszemek.
A folyamok is úgy mennek, ahogy mennek, és nem úgy, amint az emberek szabályozzák őket.
Látod, engem ijeszt a jövő. Mintha valami megdöbbentő, valami ijesztő volna benne. Úgy tűnik fel sokszor, mintha egy sötét hegy készülne rám omlani.
A házasság olyan, mint a koszt: aki kocsmai koszton van, házi kosztra kívánkozik, aki házi koszton van, annak a kocsmai után fut a nyála.
Hogyan lehetne azt képzelni, hogy a lélek, ez a fönséges, megfoghatatlan valami, ne legyen különválasztható a testtől, és megszűnjön nyomtalanul, mint a kihűlt fazék párája. Lehetséges-e az, hogy e földi pálya után, ahol az egyik ember jó és szerencsétlen, szegény és nyomorúságban van koporsó zártáig, a másik pedig rossz, de bőségben él, és mosolyog rá az élet mindennemű örömeivel, lehetséges-e, mondom, hogy ne legyen egy felső elbírálás és egy másik világ ezek után, ahol ezek kiegyenlíttetnek.
Az orvos valóságos bűnbak. Azt mindenért ütik. Ha kicsibe veszi a beteg baját, megharagusznak rá, hogy lelketlen kutya, ha nagyba veszi, megharagusznak rá, hogy megrémíti a beteget, és még betegebbé teszi. Ha a beteg meggyógyul, azt mondják, hogy magától is meggyógyult volna, ha nem gyógyul meg, azt mondják, hogy a doktor rontotta el. Ejh, cudar egy pálya ez! Hálára ne számítson az ember.
Az ember sohase képes arról leszokni, hogy ő ne legyen. A nagy akarnok örökké lenni akar valami. A halála után is. Hiszen oly önző.
Milyen nagy dolog egy ember és mégis milyen semmi.
A háborúnak az a két nagy baja van, hogy sokba kerül, és hogy visszalőnek benne - különben egészen kellemes dolog lenne.
Az emberek inkább jók, mint rosszak, mihelyt semmi káruk vagy hasznuk nincsen abból, hogy milyenek legyenek.
A búbánat is olyan, mint a verem, minél többet ás belőle az ember, annál nagyobb, mélyebb.
Akármit mondanak a poéták, a bánat nem tör csontot. Szinte hihetetlen, hogy mennyit elbír belőle az ember. Vannak konstrukciók, hogy mindegy nekik, akár egy font a bánatból, akár ezer mázsa.
A szerelmes embert mindig arról lehet fölismerni, hogy rossz stilisztának tartja magát, amely tulajdonság nem fordul elő más halandónál.
Nem hiába mondom, hogy az Isten rosszul teremtette az embert, ki kellett volna mérnie a szavakat, mint a búzakalászba a szemeket, hogy ennyi és annyi jut egy-egy emberi nyelv számára, például egy milliárd szó, ha ezeket ledarálta az utolsóig, megdermedne a nyelv és meg nem mozdulna többé, akkor aztán jobban meggondolnák az emberek, hogy mit beszélnek s nem pazarolnák a szókészletüket üres, valótlan fecsegésre.
Az, aki el van bűvölve, maga sem tudja, honnan szedte fel a benyomásokat, melyekből valóságos dicssugarakat fon imádottja feje körül.
A babona keresi a ködöt, a köd vonzza a babonát. Ezek ketten osztoztak meg a prédán.
Ez a lélek nem nyílik meg sehol. Olyan, mint a selyemgubó - nem látszik az elevenje a sok selyme miatt.